Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - NYELV ÉS LÉLEK - KONTRA MIKLÓS: Szubjektív megjegyzések a magyar nyelvi tervezésről
Kontra Miklós gam rendkívül fontosnak tartom, hogy a nyelvészeti kérdésekről a nyelvészek politikai nézeteiket és aggályaikat félretéve, tisztán tudományos keretek között gonol- kozzanak és publikáljanak. Nyelvtudományi megállapításaink esetleges politikai felhasználásának vagy abúzusának következményeivel persze szükséges számolnunk, de bármilyen politikai aggodalom csak gúzsba kötheti a nyelvészeti gondolkodást. Nyelvész ne politizáljon! Tanácsot adhat politikusnak, de ha maga válik politikussá, megszűnik nyelvésznek lenni.10 3. Nyelvőrök és nyelvészek E téma kapcsán kifejtendő szubjektív megjegyzéseim megfogalmazásakor némi önfegyelmet kell gyakorolnom — több okból is. Először is azért, mert a pozsonyi Új Szó 1993. február 12-i számában Deme László meglehetősen érdes stílusban írt egy ugyanabban a napilapban megjelent cikkemről (Kontra 1992b), ami rendben van, hisz neki is jogában áll stílusát megválasztania, miként bárki másnak is. Aztán szükség van az önuralomra azért is, mert az Irodalmi Szemlében Lanstyák István „higgadt hangvételű, nem magyarázó és kioktató, hanem világos okfejtés”- ére” (1. az Irodalmi Szemle 1993-i prémiumainak indoklását, 1994/4: 85) Deme László (1994) lekezelő hangnemben, Jakab István (1994) Deménél is élesebben, személyeskedve, inszinuációktól sem tartózkodva11 válaszolt. Végül szükség van az önuralomra azért, mert egy tabutémáról kívánok most nyilvánosan szólni. A tabutéma kissé sarkítva a következőképp fogalmazható meg: a nyelvművelő nem nyelvész. A mostani diszkusszió céljaira módosítsuk ezt a sarkí- tottsága miatt nem épp hasznos megfogalmazást így: számos nyelvművelő van, aki írásaiban a ma érvényesnek tekinthető nyelvtudományi ismereteknek nincs birtokában, vagy ha mégis, ez nyelvművelő írásaiból nem derül ki. „A nyelvművelő nem nyelvész” kijelentés ezt summázza. Tulajdonképp lényegtelen, hogy e tabu12 hirdetői avagy megfogalmazói kirekesz- tik-e a nyelvművelőket a nyelvészek társadalmából, vagy nem. A lényeg az (legalábbis szerintem), hogy meg lehet-e vitatni szigorúan szakmai kérdéseket tudományos módon, vagy nem. Nehezíti az esetleges szaktudományos vitát az a hangnem, amelyet Deme és Jakab használ.13 Nehezíti az is, hogy nemigen beszélünk egy nyelvet, mivel a velünk egyet nem értő Deme és Jakab prekoncepciókból indulnak ki (pl. „Egy magyar nyelv van”), a normát „a követendő nyelvi eszménnyel” azonosítják, és eközben általános nyelvészeti alaptételeket ignorálnak. Egyetlen példán megpróbálom bemutatni, mi teszi hovatovább lehetetlenné a diszkussziót a nyelvművelőknek legalábbis egy részével. Jakab István (1994:47) ezt írja: „ Csak az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején figyeltünk fel a magyar szavak idegenes szerkezetbe állításának terjedésére (az előadó valamilyen témára ad elő; a férfi megnősül valakivel; hívok a barátomnak, telefonon stb.) Hogy aztán ezt ma ki milyen
