Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - NYELV ÉS LÉLEK - KONTRA MIKLÓS: Szubjektív megjegyzések a magyar nyelvi tervezésről
Szubjektív megjegyzések.. veszélyesnek tartja, az más kérdés, mi mindenesetre nem tartottuk kívánatosnak ezt a hatást, s őszintén kijelenthetem: én ma sem tartom. ” Vagyis Jakab István nemkívánatosnak tartja ezeket a sztenderd magyartól eltérő szerkezeteket a szlovákiai magyarban. A probléma itt az, hogy Jakab István a kétnyelvűek kétnyelvűségét tartja nemkívánatosnak. Ugyanis — kérem, ne sértődjön meg senki, hogy közhelyeket mondok — általános nyelvészeti alaptétel, hogy a kétnyelvű ember nyelvhasználata eltér — éppen kétnyelvűsége miatt — az egynyelvűétől. Egyes szlovákiai magyar férfiak azért nősülnek meg valakivel, mert szlovák—magyar kétnyelvűségben élnek. A magyarországi férfiak azért nősülnek meg, vagy vesznek feleségül valakit, mert egynyelvű magyarok Magyarországon. Amit Jakab nemkívánatosnak tart, az minden kétnyelvű közösségben természetes. Szíve joga küzdeni ellene nyelvművelőként, de azon sem kellene csodálkoznia, hogy azok, akik tudják, hogy harca csak szélmalomharc lehet14, ezt tapintatosan meg is fogalmazzák. Azt írja Jakab (1994:51) a csehszlovákiai magyar nyelvművelésről, hogy „a nyelv- helyesség megítélésének kérdésében pedig a magyar nyelvtudományi kutatás eredményeit kell alapnak tekintenie. ” Az a néhány magyar nyelvész15, aki ma létező magyar nyelvi kontaktusokat kutat, mind egyetért abban, hogy a kétnyelvűek, így a magyar kétnyelvűek beszédében is természetes jelenség a grammatikai interferencia és a kölcsönzés. Jakab István „a nyelvhelyesség kérdésének megítélésében” nem a kompetens magyar kétnyelvűségkutatók eredményeire, hanem valami másra alapoz. Ha Lanstyák István, Tolcsvai Nagy Gábor vagy más, mint magam is, a kétnyelvű- eknek az egynyelvűekétől eltérő normáiról ír, akkor nem „alkudozik a normák kérdésében” (miként Jakab [1994:46] írja), hiszen számunkra napnál világosabb, hogy minden beszélőközösségnek külön normája van, illetve normái vannak. A szlovákiai magyarnak is van, és ez eltér a magyarországitól. Kéretik észrevenni, hogy a norma szakkifejezést véletlenül sem ’követendő nyelvi eszmény’ értelemben használom, hanem, mondjuk, úgy, ahogy például Trudgill (1992:69—70) a speech community meghatározásában: „beszélő közösség A beszélők olyan közössége, akik egyazon verbális repertoárral rendelkeznek, akik számára közösek a nyelvi viselkedés normái, beleértve mind azokat az általános nyelvhasználati normákat, amelyeket a beszélés néprajza kutat, mind azokat a részletesebb normákat, amelyek például a stílusváltási irányítják, s amelyeket a kvantitatív szociolingvisztika tanulmányoz.”16 Jakab István kifejti, hogy a nyelvművelőknek — kellő tapintattal és elfogadható módszerekkel — segíteniük kell az embereket „a nyelvi ismeretterjesztés szintjén ” (1994:57). Ha egy kontaktusjelenségről valaki megállapítja, hogy kontaktusjelenség, aminek ez-és-ez a sztenderd magyar megfelelője, majd ezt közli másokkal, akkor ismeretet terjeszt. Ha azt is mondja, hogy helyteleníti az adott kontaktusjelenség használatát, akkor a nyelvész számára ez azt jelenti, hogy a nyelvművelő helyteleníti a releváns általános nyelvi törvényszerűség működését. Sapienti sat.
