Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - NYELV ÉS LÉLEK - KONTRA MIKLÓS: Szubjektív megjegyzések a magyar nyelvi tervezésről
Kontra Miklós Nem hiszem, hogy a nyelvművelés nyelvhasználat-alakító hatása egzaktan mérhető. Még kevésbé hiszem, hogy az időben visszafelé haladva, történeti vizsgálattal mérhető lenne. De az a benyomásom, hogy az „osztályharcos” nyelvművelés „eredményei” óvatosságra kell, hogy intsenek mindenkit, aki a nyelvműveléstől várja a nyelvhasználat társadalmi méretű változásait. Másrészt: mai magyarországi tapasztalatunk az, hogy az idegen szavak elleni fokozott nyelvművelő kampány ellenére lépten-nyomon nyers, megemésztetlen angol szavak tömegébe ütközünk. A Magyar Nemzeti Szociolingvisztikai Vizsgálatban kísérletet tettünk arra is, hogy valamiképp megvizsgáljuk Magyarország felnőtt lakosságának nyelvhasználatát annak tükrében, hogy milyen mértékben fogyasztják a nyelvművelői javakat az emberek. Vizsgálati eredményeink ugyancsak óvatosságra intenek (Kontra 1994a). Számos esetben kimutatható, hogy a nyelvművelő műsorok hallgatása és nézése ellenére az azokban propagált nyelvhasználati jelenségeket a magyarok tömegei nem használják. Fordítva is áll a dolog: a nem ajánlott, kerülendőnek minősített szerkezeteket tömegek, esetenként minden második felnőtt magyar állampolgár használja és/vagy helyesnek ítéli. 2. Tudd, hogy miről beszélsz! Ha nem nyelvészektől hallok jó szándékú, de szakszerűtlen ítéletet nyelvhasználati kérdésekről, az ilyen kijelentésnek nem tulajdonítok különösebb jelentőséget. Ha azonban a nyelvész vagy nyelvművelő4 mond vagy ír olyat, ami tudományosan hiteltelen, akkor nem tudok ennyire elnéző lenni. Ma már a nyelvhasználatra vonatkozó kijelentések közül csak azokat lehet elfogadhatónak tekinteni, amelyek mögött megismételhető, verifikálható és a kor tudományos színvonalán álló empirikus vizsgálat van.3 Nem fogadható el az olyan kijelentés, mint például: „Rohamosan terjed a tőszámnevek használata a sorszámnevek helyett. Elég, ha valaki beszáll egy liftbe, hogy meggyőződjön erről. ” 6 Van magyar nyelvművelő, csak ritka, aki igyekszik elkerülni az ”azt hallottam a rádióban a minap"-típusú adatokra alapozott tanácsokat. Ilyen például Kemény Gábor (1993:157), aki kijelenti: „soha nem tettem olyan nyelvhelyességi észrevételt, amely ne előzetesen összegyűjtött valóságos nyelvi adatokon és azoknak — képességeim megszabta mélységű, ill. helyességű — elemzésén alapult volna. ” Az igekötőkről írt tanulmánya (Kemény 1992) követendő, sőt meghaladandó példája kellene, hogy legyen a jó nyelvművelésnek. Szabómihály Gizella (1993) dolgozatát az teszi tudományosan elfogadhatóvá, hogy adatai kvantifikáltak, szociológiailag értelmezhetők, és a Lanstyák Istvánnal folytatott vizsgálatai megismételhetők, tehát ellenőrizhetők. Az pedig, hogy a mi országos és budapesti vizsgálati eszközeinket felhasználják, hiteles összehasonlítást tesz lehetővé számukra a szlovákiai és a magyarországi nyelvhasználat között. Az egyetlen dolog, ami itt szalonképtelen, s erről a szerző nem tehet, maga a kötet, amelyben írása megjelent.7 A szaktudományi eszmecserét néha maguk a nyelvészek teszik nehézzé a szakki
