Irodalmi Szemle, 1994

1994/12 - NYELV ÉS LÉLEK - KONTRA MIKLÓS: Szubjektív megjegyzések a magyar nyelvi tervezésről

Szubjektív megjegyzések..

vésznek az is dolga, hogy tudományát a nyelv (értsd: nyelvhasználat, tehát a nyelvhasználók) pallérozására is hasznosítsa. Ezt a véleményt az utóbbi években Deme László képviseli talán a leghatározottabban (1. pl. 1988,1991).

Nyelvművelő írásokban nemritkán felfedezhető egy olyan, hol explicit, hol implicit vélemény, mely szerint a nyelvművelésnek jelentős hatása van (és lesz) a nyelv- használatra, ergo a nyelvművelés „helyes” elvi alapokra helyezése, tévutaktól történő megóvása a nyelv s így beszélői megmaradásának záloga. Ezt a véleményt tekinthetjük bizonyításra sem szoruló erkölcsi imperatívusznak, kevésbé hízelgő szóval: dogmának. De felfoghatjuk bizonyításra szoruló tudományos hipotézisnek is.

Rákosi Mátyás Magyarországán — és azt követően is — az erőszakolt társadalomátalakításnak számtalan kísérletét élte át a magyarországi lakosság. Némely kísérlet sikerrel járt, mások félsikerrel, vagy azzal sem. A magyar nyelvművelést az osztályharcos társadalomformálás egyik eszközeként kezelték, használták a hatalmon levők.

Az Értelmező Szótár megalkotását az akkori MTA egyik tagja, Bóka László „legelsősorban ideológiai munkának” tartotta (1. Kontra 1994b). Az ÉrtSz. I. Kötetének 1959-i megjelenését egy ideológiailag cenzúrázott, purgált változat kiadása követte, amelyben például a csángó szó jelentését a cenzúra a korábbi ’Bukovinában és Moldvában élő, ill. élt magyarok, székelyek’-ről ’Bukovinában és Moldvában élő, ill. élt, zömmel állattenyésztéssel foglalkozó, részben elrománosodott magyarokéra változtatta. (Az Akadémiai Kiadó a mai napig ezt a purgált változatot terjeszti.)

A szocializmus egyik célkitűzése az egységes nemzeti nyelv megteremtése volt. Pais Dezső (1954: 111—112) egy 1951-i kijelentését idézve: „Már a kapitalizmus viszonyai is erősen közrejátszottak a nyelvjárások visszaszorításában, a szocializmus életformái meg éppen számos tényezővel a nyelvi kiegyenlítődéshez, a nyelvjárási különbségek elmosódásához, a társadalom egészére kiterjedő egységes nyelvi rendszer, a nemzeti nyelv kialakulásához vezetnek. ” Ennek az osztályharcos nyelvpolitikának kétségtelenül lettek bizonyos eredményei, például a mai magyarországi felnőtt lakosság bizonyos erősen stigmatizált nyelvi formákat iskolázottságától függetlenül használ vagy nem ahsznál, vagyis a nyelvhasználati heterogenitás sok esetben független a beszélők iskolai végzettségétől (KOntra és Váradi 1991).

Az MTA I. Osztályának akkori titkára, Lakó György (1954: 5) úgy nyilatkozott, hogy a helyes magyar nyelvhasználat kérdésének „megoldását központi feladatává kell tennünk az általános iskolától az egyetemig minden oktatási intézménynek ” Az erőszakos nyelvpolitika egyesekben tudathasadásos állapotot okozott. Deme (1963:72) példának okáért egy évtizeddel később ezt írta:

„Még szerencse, hogy társadalmi fejlődésünknek az a korszaka, amelynek ez3 kétségbevonhatatlan és örvendetes vívmánya, juttatott és juttat megfelelő támogatást — nyelvtudományunk történetében először — arra is, hogy nyelvünknek azokat a hagyományos kincseit, amelyeket jobb kezünkkel — mint nyelvművelők, ismeretterjesztők, nevelők — egyre gyorsabban rombolunk, pusztítunk; bal kezünkkel — mint a dialektológia munkásai — még legalább maradványaiban sietve összekapkodhassuk ”