Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - TURCZEL LAJOS: Szalatnai Rezső (1904 — 1977)
Turczel Lajos líra — A szlovenszkói és kárpátaljai magyar költők lírai antológiája) előszavaként jelent meg, s benne a felelősségteljes konstruktív alaphangot kétkedő kérdések ingatják meg: „Van-e egyáltalában szlovenszkói magyar irodalom? Vagy talán csak az írók találták ki a specifikus szlovenszkói irodalom fogalmát nem is annyira az irodalomtörténet számára, mind inkább a közönség, közönségünk miatt, nehogy rajtuk száradjon a vidékiség kellemetlen bélyege? (...) Szlovenszkón általában sok az elmélkedés, a program, terv és ötlet, annál kevesebb az alkotás, annál szegényebb a szervezett szellemi élet. Fő a manifesztum, a lángoló megállapítás és ”leszögezés", a nagyszerű cikk Mi a cikk-irodalom országa vagyunk. Ha valaki íróféle nagyot akar mondani, azt mondja, micsoda cikket írok, meglássátok!" — A tanulmány a szkeptikus megjegyzések ellenére kitűnő összképet nyújt a líráról, helyesen alakítja ki a fő vonulatot (Forbáth, Győry, Mécs, Vozári), s kimondottan diletáns költőnek a neve sem fordul elő benne. S mégis, mikor most ezt az összefoglalást újra olvastam, Szalatnai nagyszabású Győry-elemzésének olyan önkontroll jellegű passzusa jutott eszembe, amelyet a kritikus a fokozódó, kulmináló elismerés közé szúrt be, s ezzel a végső értékelést a későbbi távlatos irodalomtörténet-írásra hagyta: „Az Újarcú magyarok című verskötet Győry írói és sajátosan költői magassága. Jöhetnek reménytelen, gyenge napok, melyekben az erkölcsi harciasság, a kiállás és vállalás értéke még a mai napok zuhanásánál is alábbszáll, de ez a költemény kötet megmarad, mint egy múlhatatlan forrás. Aki hozzálép, erőt merít belőle. Jöhetnek boldog és várva várt, amelyek éreztetni fogják, hogy minden körülvitatott, óhajtott célunkat elértük már, minden európai erő és érték a teljességig fölszívódott az egészséges magyarságba, ám a Győry-verskötet mintegy tanú állítani fogja, és bizonyítani is, hogy e nagy felszívódás egy szakaszán történelmi erő volt. S jöhet végül, s jönnie is kell az esztétikai bírálat zártabb kategóriájának, mely csak a Győry-vers verstani formáit méri le azon a finom patikamérlegen, mely az övé, a rímet, a ritmizáló készséget, a költői képeket fogja vizsgálni s összehasonlítani, s ítélete szigorú lesz, marasztaló a versek egész soránál. De akkor is el kell ismernie bárkinek e sokszor nyers és csiszolatlan versek belső formáját, a poétikai szervességét, mely egységes valamit nyújt felénk, oly egységeset, mint egy virág. Ne felejtsük el, hogy belső átér- zés, lélektani igazság nélkül nem írt ez a költő egyetlen verset se. S mi más a múlandóság ellen való irodalmi biztosíték, mint az ilyen költői felelet. ’’ Szalatnai kritikai tevékenységénél még két dolgot föltétlenül meg kell említeni: Fábry Zoltánnal és Peéry Rezsővel való kapcsolatát s kevéssé ismert képzőművészeti kritikai munkásságát. Az 1919-ben fellépő és kritikusként kibontakozó Fábry Zoltánt nagy tehetségnek tartotta, és azt írta, hogy „benne képződött ki a szlovenszkói kritikus alakja”. Az esztétikai mércétől való elhajlását és kommunista-rappista magatartását viszont már élesen elmarasztalta, s „féktelen durvaságokat, igazságtalanságokat és negatív és pozitív előjelű értékelési túlzásokat ” vetett a szemére. A két kritikus éveken át kiélezett harci állapotban volt egymással, s Fábry több ízben övön aluli ütéseket mért ellenfelére. Barátságuk csak akkor újult fel, amikor Fábry a 30-as évek utolsó negyedében a sztálinizmus szörnyűségeitől megrettenve a vox humana koncepcióra tért át.
