Irodalmi Szemle, 1994

1994/12 - TURCZEL LAJOS: Szalatnai Rezső (1904 — 1977)

Szalatnai Rezső (1904 — 1977)

bazírozó kritikaírást megkérdőjelezte: „Szokás és módszertani kötelesség... szót ejteni a költő származásáról, foglalkozásáról, melyek közt idáig fejlődött — írta. — Tiszteletre méltó szempont. Az embereket nemcsak a gyöngy érdekli,...hanem a kagylója is, sőt még a tenger is, ahonnan kihalászták. Ilyenkor azonban mindig nagy bajok fenyegetik az ismertetett költőt, hisz félő, hogy a helyszíni kutatásban elsikkad a lényeg, a gyöngy. Mert egy író lényeg szerint való arcát a művei adják. Taine óta az irodalomtörténet pozitivista iskolája túlságba vitte a miliő-kutatást, miként később törvényes utóda, a társadalomtudományi materialista szempont csak a gazdasági és társadalmi nyomozást tartotta egyedül üdvözítőnek. Most pedig a szellemtörténet módszere járja, mely összefoglalóbb s igazságosabb akar lenni minden oldal felé. Az arany középút eme esztétikai hajtása azonban nagyon tág fogalmazású, s ahogy látjuk némely kimagasló magyar teljesítményein is: az egyéni révületbe torkollik Ez pedig kétes módszer. Mindenesetre valami tisztázódott egy idő óta: az életrajz elveszítette boldog elsőrangúságát, csak kútforrás lett a szintetikusan dolgozó kritikus és műtörténész számára. '’ (Vozári Dezső költészete, Magyar Figyelő, 1935,1., 31—38.1.)

A szintetikus kritikai módszerre és szövegközpontúságra törekvő Szalatnai azzal is tisztában volt, hogy a nagy társadalmi válságok és átalakulások az irodalomra, az írók szemléletére, esztétikai és filozófiai gondolkodására is kihatnak, poétikák módosulnak, s új irodalmi irányzatok születnek. A mi kisebbségi életünk és irodalmunk az első világháború után, annak gyors következményeként alakult ki, s nálunk az akkori általános válságot a kisebbséggé válás megrendítő ténye és sokkhatása is tetézte. A kritikus ezt a helyzetet az apák ernyedt passzivitásával szembeszálló és az újarcú magyarságot hirdető Győry Dezsőről írt tanulmányában így kommentálja: „Győry és nemzedéke egy váratlan korszakba ékelődött, a világháború utáni időbe. A költő prófétasága, a szó megfényesítő mágiája izgatta ezt a generációi, mely az utolsó fekete hónapokban még belekóstolt a háborúba, mint Győry Dezső is, s most őszinte békerajongással, ábrándos humanizmussal s az egész magyarság megújhodásának, valami tökéletesen látomásszerű és csökönyös hangoztatásával és hitével hajolt össze itt is, ott is, városszerte, faluszerte. Lírai költemények és bonyolult lírai szövegezésű értekezések voltak e gárda kedvenc műformái, s alapjában véve azok maradtak manapság is. ” (Győry Dezső költészete, Magyar Figyelő, 1935, 2-4.) Egy évtizeddel később, az urbánus és individualista Vozári Dezső Szebb a sziréna című szkeptikus és szarkasztikus verskötetének megjelenésekor azt írja, hogy Győryék indulásánál „nagy lelkesítő s generációs párbajra tüzelő tirtájoszi hangok kellettek, s hűvös és dekadens volt még a fiatalok szemében is egy Vozári-vers. Most már melegebbnek és nagyon-nagyon hozzánkvalónak érezzük e sártaposó s árva egyszerűségekből jövő hangot. Nyilván valami józanító, szélesebb tudatmezőbe kerültünk dolgainkban, mert ezt nemcsak e sugárzó erejű költeményeknél érezzük, de más téren is. ” ( Vozári Dezső költészete MF, 1935)

Szalatnai az első irodalmi szakaszunk vége felé, 1937-ben az egész addigi lírai fejlődésről is írt egy úttörő s irodalomtörténeti értékű összefoglalást. Ez az ifjabb Wallentinyi Samu (Győry Dezső öccse) által Kassán kiadott antológia (Új magyar