Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - ZALABAI ZSIGMOND: Kritikák post festa
Kritikák post festa A költőelődökre való hivatkozások, mint az idézett szövegrészekből kiviláglik, ironikus-szarkasztikus közegbe ágyazódnak be; a kihívó fogalmazásmód hatása alól aligha szabadulhat bárki is, aki ismerője a magyar líra e századi nagy vonulatainak; a Hizsnyai-szöveg vitára ingerli, az említett nagyok és a Hizsnyai teljesítménye közötti összehasonlításra, szembesítésre készteti az olvasót ugyanúgy, mint Krausz Tivadar Újra otthon... című, hasonlóképpen ironikus szövege; azzal a nem lényegtelen különbséggel persze, hogy míg a Krausz-szöveg iróniájának nyilai „csak” a szlovákiai magyar irodalomra záporoznak, addig Hizsnyai — a Krauszénál is nagyobb magabiztossággal — klasszikus értékeket kezd ki, kérdőjelez meg. Nyegleség? Cinizmus? Nagy mellényben járás? Alaposan körüljárva a kérdést, mérlegre téve Hizsnyai Halál fia vagyok című ciklusát, amelyben a kellő alázat teljes tudatában járja be a magyar költői hagyomány általa fontosnak vélt vidékeit, már most — tradíció értelmezésének mélyebb taglalása előtt — leszögezhetjük: nem valamiféle kamaszos pökhendiségről van itt szó; játékról inkább, amely semmiképpen sem a nagy elődök ellen, hanem azok ellen irányul, akik fetisizálják a hagyományt, azok ellen az olvasók ellen, akik a tekintélykultusz szellemében a fülük botját sem hajlandók mozdítani, a líra modern újító törekvéseire, mi több: ellenszenvvel viseltetnek iránta; s végül talán azok ellen a szlovákiai magyar olvasók ellen is, akik számára csak a magyarországi költészet a költészet, a szlovákiai magyar líra viszont úgy, ahogy van, szőröstül-bőröstül, esztétikai értéktől függetlenül: kóklerség, szélhámosság, provinciális és dilettáns megnyilvánulás. — Igen ám, de a konzervativizmusnak és a tekintélytisztelő fetisizmusnak ez a tábora — a modernség ellentábora — nem jelenik meg a versben; így a szerkezetileg megoldatlan, logikailag féloldalas, s mint ilyen: félreérthető, nem elég szabatos. Emiatt a szöveg iróniájának nyilai — akaratlanul ugyan, de — valamiképpen mégiscsak Ady, József Attila, Pilinszky János ellen irányulnak. Mondanunk sem kell: jogtalanul. Jogtalanul főleg egy olyan kötetben, amelyben a kifigurázott töredék ellenében nagyrészt ugyancsak töredékek állnak. Mert a Rondó egy részére, bizony, elég vastagon telepedett a verstörmelék, a versszilánk, a verspor; olvasható benne jócskán — hogy A csattanó képeit fordítsam visszájára — „csecsemőkori” Hizsnyai-szöveg, melyet az önkegyelet gesztusa mentett meg attól a „kritikus bébi”-tői, akinek arcát az antológia és a Rondó érettebb szövegei rajzolják elénk.1 Szélsőséges értékingadozás jellemzi tehát a gyűjteményt. Ötvenhat verse közül — leszámítva az antológiában közölt tizennégyet — negyvenkettő az új; e versmennyiség egyharmada azonban az igényesebb kritikai rostán különösebb fontolgatások nélkül is fennakad. Hizsnyai — bizonyították ezt már legfigyelemreméltóbb antoló- giás opuszai is, mint például A tanító néni, a Jóslatok a jövő évezredről — tud metszőén éles képekben gondolkodni. Takarékosan bánik a szóval; erőssége és — a modernség fogalmával oly sokszor visszaélő szótrükkök szemfényvesztései közepette sokat ígérő tulajdonsága ez! — erénye a pontosság, a szabatosság. Ez a tulajdonsága hozza létre új szövegei közül azokat a hibátlan verseket, melyek cizelláltságuknál
