Irodalmi Szemle, 1994

1994/12 - ZALABAI ZSIGMOND: Kritikák post festa

Zalabai Zsigmond

fogva magasan a Hizsnyai-kötet átlagszintje fölé nőnek. Erőteljes költeménye például a szikár stílusú, már-már Vasco Popa-módon kopár, keményen koppanó tény- közlésekből komponált szövege, A csataterek harmóniája-, érett és hatásos a fájdalmas-ironikus hangot bravúrosan keverő Karinthy Frigyes frigye a halállal, maximális tömörsége ellenére is nagy expresszivitású a Paul Chaulot ars poétikája-, rímes formában is éterien lebeg, már-már testtelenül suhan a gondolat A döntő mérkőzésben-, s metafizikai vigasztalansága, haláltudatra döbbenése ellenére is fölemelő és vigaszt nyújtó az Amit elmondasz képsorozata:

a folyó helyett elmondod: folyás.

a nap helyett: meleg.

a fák helyett: zöld prémes levegő.

a hó helyett: fehér.

madarak helyett mondod: röpülés.

őz helyett: számszeríj-karcsú vágta.

mindenféle garázdának, kegyetlennek,

igazságtalannak mondod el a farkast.

öröknek a követ.

mindent, amit mondasz:

halottnak, halandónak;

saját testén kívül emésztő,

kielégíthetetlen étvágyú gyomornak;

halálos flörtnek a halott örökkévalóságban —

tökéletesnek a szervezést:

semminek sincs értelme,

és nagyszerűen működik.

ezt mondod magad helyett.

Nos, aki így, ilyen szabatosan tud „magyar költészetül”, annak verseivel szemben joggal támaszt magas igényeket az olvasó. Bosszankodik és sajnálkozik, hogy olykor csupán egy hajszál választ el egy-egy költeményt a legszigorúbb mesterek ítélőszé- kétől is elvárható minősítéstől: igen, az inasévek után ez már mestermunka! Ilyen „majdnem-remeklés”-nek tartom — mind szabatos nyelvezete, mind bonyolult réte- geltsége ellenére is áttekinthető szerkezete, mind pedig etikus indulata, igazságkereső szenvedélye jóvoltából — A vers vége című opuszt, ezt a banalitásoktól és (megtalálandó) eszményekből, lemondásból és dacból, elégikus rezignáltságból és groteszk-ironikus csakazértisből összeszőtt, hangulati kontrapunktokkal, gondolati súlypontváltásokkal élő, összetett szöveget, amelyben Hizsnyai úgy keresi a vers végét, hogy az egyúttal — az illúzióteremtőkkel, az értéktudat meghamísítóival szemben — egy álhiteknek szembeszegülő erkölcsi magatartás kezdete legyen. A logikai vonalvezetés egyetlen helyen bicsaklik meg: a viszonylag hosszú költemény utolsó előtti sorában, az itt főnévi értelemben használt „elapadtak ” szónál; egyetlen hiba

— s éppen a verszárlatban! — elegendő ahhoz, hogy lerontsa a költemény összhatá