Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - N. TÓTH ANIKÓ: Salamon király (novellaértelmezés)
N. Tóth Anikó „csúcsívben” összekapcsolódjanak. Az első támív a „bemutatkozás”; utalás a két boldogságra: az egyik a családi boldogság, mely nemcsak a családtagokat összefűző mély szeretetre vonatkozik, hanem a sors kegyére, a nemzedékről nemzedékre áthagyományozódó mesterségbeli (számunkra tehetségbeli, művészeti) adottságokra. A második boldogság a fentebb már jelzett öröm: Anna nő létére nemcsak háztartásbeli kötelezettségeinek tett eleget, hanem — mert tehetséges volt — alkothatott is. Férjéhez viszonyítva pontosan fogalmazza meg saját „lényét”; a férj misztikus gondolkodásra hajlamos, álmodozó, Anna hús-vér, két lábbal szilárdan a földön álló ember. Tervezett alakjaiban is megnyilatkozik különbözőségük: a férj „égi” figurákat rajzol a magasan fekvő ablakokra, ez a férfiak kiváltsága; Anna az alsóbb, mesemondásra engedélyezett ablakok rajzait formálja a mindennapi életből vett példákkal (Jézuska szamárháton — a szomszéd vargáék szamarán; az irgalmas szamaritánus — a gyógyszerész a templomtér sarkáról; Szalomé tótágast áll a táncban — csepűrágó lány a párizsi piacon). A második támív a reimsi kőfaragólegényé (Reims is híres-neves katedrális városa!) a nevét nem tudjuk, csak azt, hogy szőke volt, halk szavú, befelé forduló, nagy művész, Anna férje szerint messze földön nem volt párja munkáinak. A narrátor sejteti, hogy fontos szerepet játszik az ő életében, de érzelmileg csak azután lesz köze a kőfaragóhoz, amikor az örökre eltűnik. Bölcs Szűz szobrában felismeri saját vonásait, s ekkor ébred rá, hogy a fiú halálosan szerelmes volt belé, ám olyannyira tiszteletben tartotta a minden érzékkel tapasztalható családi harmóniát, hogy titkát nem tárta fel. A szobor azonban beszédesebb, s némiképp fogva tartja Annát; ha betér a templomba, megáll a szobor előtt, s mindig elgyengül a sejtett plátói szerelem hatására. A férj nem féltékenykedik, tiszteli a kőfaragó művészetét, elismeri nagyságát, s érzi tisztalelkűségét, amiért időben kilépett az életükből. A harmadik támívre Salamon király nyújtózik, a titokzatos idegen, aki feltűnik a székesegyház építésénél, megszemlél mindent, különösen Anna férjének (s köztük Annának) a munkái iránt érdeklődik, majd vacsoravendégnek ígérkezik. Az égi rajongásra hajlamos férj fellobban a feltámadottnak vélt Salamon király jelenlététől („...nem közönséges ember, talán nem is halandó, hanem felsőbb küldött. Senki se tudta, hol a szállása, de hajnalonként nap mint nap a mesterek közé vegyült, gyöngyharmatban mosott szakállal s fel-felvillanó fénygyűrűvel ősz fürtjei körül. Volt, aki szerint Mózes szarvai lappangtak a hajában. "). Anna a maga földiségével sokkal pontosabban, emberibbnek írja körül. („Ötven-ötvenöt év körüli szép szál ember volt, kicsit tes- tesedő, ahogy illett a korához s fejedelmi méltóságához. Őszülő szakállát csakugyan gyöngyharmatban füröszthette, úgy csillogott; deresedő, hosszú haja világított a homályban. ’’) Mikor kettesben maradnak, a király hírt mond Annának a reimsi kőfaragóról: bizonyítékot, súlyosabbat, mint a róla mintázott Bölcs Szűz szobor. A kőfaragó belehalt a szerelmi bánatba. Különös-furcsa üzenetként szelíden egy vele együtt eltöltendő éjszakát parancsol Annára. A colmari fogadóban gyönyörű, szenvedélyes az egyesülés, s elfeledteti Annával a király személye iránti kétségeit. Édes a bűn, és nagyobb, mint a Bölcs Szűz szobor előtti pirulások.
