Irodalmi Szemle, 1994

1994/12 - Szilveszter az Irodalmi Szemlében - TŐZSÉR ÁRPÁD, Z. NÉMETH ISTVÁN, DUBA GYULA, A. SZABÓ LÁSZLÓ: Iro dalmi paró diák

Szilveszter az Irodalmi Szemlében

Tariménesék rátörtek. A nyilatkozni készülő új miniszter először megörült a vendégeknek, mert azt hitte hogy a Soros-alapítvány emberei, de mikor megtudta, hogy csak afféle harmadik világbeli utazók, igyekezett tőlük megszabadulni, s faramuci hátsó gondolatoktól vezéreltetve Buzorkámhoz, Totoposz helytartójához irányította őket, mondván, hogy Totoposzban mindent Buzorkám alapított, legjobb tudomása szerint a totoposzi magyar irodalom teremtési-fejlesztési ősterve is tőle származik, ha tehát valaki tudja, akkor ő bizonyára tudja, hogy létezik-e még (vagy már?) a teremtménye.

Utazóink a fejükben sisterékelő tudásvágytól hajtva csekély hetvenhét napig keresték a nagyon elfoglalt Buzorkámot, míg végül Rotterdamon, Vlagyivosztokon és Kakasfalván keresztül a szomszédos Jajgádiába nem értek, s ott egy kukoricacsősz nyomra nem vezette őket. Röviden: Buzorkám egy ordas várban, a Jajgádok Világ- szövetségének IX. Kongresszusán fogadta őket zászlóbontás közben, de a kérdésükre ő sem tudott érdemben válaszolni. A „vitám” és „sanguinem” kifejezések közötti szünetben végül is valami olyasmit mondott, hogy ő mint felvilágosult abszolút nádor világéletében a deizmus filozófiáját vallotta, s így a személye a totoposzi magyar irodalomnak is csak első oka volt, későbbi alakulásába majd csak bihari remeteként szándékozik beleszólni. Egyébként pedig hagyják őt békén, mert az Életünket és vérünket című sequentia után még a negyvenkettedik zsoltárt is el kell énekelnie.

A jámbor utazók tehát csalódottan hazatértek Totoposzba, de a vadember rakásra tornyozott szemöldöke alatt már nagyon vértűzben forgott a nézés, hogy ő pedig addig nem nyugszik, míg dilemmájára (Van-e totoposzi magyar irodalom?) csillapító választ nem kap. A békeszerető Trézéni, hogy elejét vegye a bajnak, azt javasolta Tariménesnek (akinek elméjét környezete kegyes vigyorgásai olyan magas füstfelle- gekre emelték fel, honnan csak néha-néha méltóztatott e siralomnak völgyében eszetlenkedő világra lenézni), hogy jártukban-keltükben írná már meg a totoposzi magyar irodalom történetét, s ezzel meggyőzné a toporzékoló kirakadest s az egész nihilista aufklärungot, hogy totoposzi magyar literatúra pedig igenis létezik.

Tariménes kínjában jobbra-balra kavargatta a szemeit, megmeredt nyakát a vállá- ba szegezte, s azt mondta, hogy ő nem írhatja meg a totoposzi magyar irodalom történetét, mert jajgádiai kozmopoliták kiabáljanak, vagy kakasfalvi egerek cincogjanak, az örök valóságban egyenlő változást tesznek, de menjenek el Kantakucihoz, a bölcshöz, annak harmincháromszor annyi lexikona van, mint neki, s még ókelta nyelven is anyanyelvi szinten hallgat, ha pedig megszólal, a legegyügyűbb kérdésre adott válasza is felér egy irodalomtörténettel.

Kantakuci éppen a pucufalvi szeméremövkészítő kft krónikáját írta, mikor betoppantak hozzá. Kézirataiból felnézve úgy tett, mintha türelmesen hallgatná őket, de Tariménes látta, hogy közben az egyik kezét az asztal alatt tartja, s vakírással, hogy a vendégeit ne zavarja, a Kukumedóniai Kiskönyvtár-sorozat 2012. darabjának az oldalkorrektúráit javítgatja, s ebből arra következtetett, hogy itt ma már valószínűleg se válasz, se irodalomtörténet nem terem a számukra. S úgy lön! Kantakuci ugyanis, miután a hozzá intézett interpellációk elhangzottak, arról kezdett fáradt, szenvedő arccal értekezni, hogy valamikor ő is írt néhány takaros totoposzi magyar könyvet, de most már sem kötelezni, sem köteleztetni nem akar, hidegvérrel nézi az