Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - TAR SÁNDOR: Az ezüstpénz
Az ezüstpénz rapni, de nem tudta, a másik csak ellopni szerette volna, de így is jó volt. Aki ott járt, utána napokig nem látott, nem hallott és ment neki fűnek-fának. De akkor ámult csak mindenki igazán, mikor pár év múlva Illés saját kezűleg ürítette ki a lakást az utolsó szegig, még a falról is levert mindent, az aprajából tüzet gyújtott az udvaron, és mielőtt végleg elment, még a kutyát is belevágta a kútba. Az asszony ott maradt a pucér lakásban a fiúval, mint két veréb. Aztán Rozika szerzett valahonnan két szalmazsákot, ládákat asztalnak, széknek, a ruháknak szegeket vert a falba, majd jóra jön minden. Ennek már egy éve. Az eset mindenkit megrázott, csak az asszonyokat nem, mosolygotak, és ebből mindenki sejthette, hogy csak közülük súghatta meg valaki Molnárnak, hogy bizony, az a fiú nem is az övé. Attól kezdve sokan verni kezdték a feleségüket, aztán abbamaradt az is. Rozikának olyan volt a szeme, mint egy csillogó, szürke könnycsepp sötét árnyékban, a tenger cseppje, mondta Vízhegyi, az akkori orvos, akinek az ősei valamikor rosszul fordították magyarra a nevüket, de nem emiatt ivott és züllesztette szét a családját, hanem mert nem bírt szabadulni azoktól a szemektől. Aztán mégis el kellett szakadnia, mert már csak ivott. Rozika meg ott ült mellette a szalmazsákon, szájában a pénzzel, és nem csináltak semmit. Később az orvost elvonókúrára vitték, mert haza sem akart menni, egyáltalán sehová sem akart menni, nem is evett, a végén már úgy nézett ki, mint akárki más itt az utcában, és mindenki tegezte. Boszorkány az, mondta Papp Terka, aki járatos az ilyen dolgokban, azzal a pénzzel mindenkit megbolondít, súgta Sarkadiné Piroska néninek, varázsereje van. Ha a szájába veszi, olyan szerelem jön rá, hogy na. Az a gyermek meg ott lát mindent, néz mindent, mi lesz abból? Piroska néni azt mondta, hogy ő még nem látta, hogy Rozika valakit is berántott volna az utcáról, és hogy vannak itt olyan asszonyok, akik vehetnének akármit a szájukba, nem történne velük semmi. Egyébként én is irigylem, nemcsak maga. Dezső a Misi presszóba is be szokott nézni, ha van ideje, de most nincs ott senki, Esztikének pedig, aki a pultnál ácsorog, hiába mondaná, hogy neki kóla kellene, így aztán csak beköszön, és már megy át az udvaron, de Misi, a tulaj valahonnan utána kiált, hé! Miaejzet? Jő napot!, mondja a fiú, aztán hozzáteszi, hogy szomjas volt, de már nem annyira. Mi kellene, kérdezi az elhízott, veres arcú ember a pinceajtóból. Kóla, mondja a fiú. Gyere, mondja amaz, aztán csendesebben: ne oda menj, ha kell valami, hanem ide a pincébe, Misi bátyádhoz. A többi is ide jár. Dezső szakasztott olyan, mint az anyja, ugyanaz a rozsdaszínű haj, az arca, szürke szeme, a férfi szívdobogást kap, ha ránéz. A fiú egymás után issza a kólákat, krémest fal egy tálcáról, és hallgatja, amit ez az ember magyaráz, és aminek az az értelme, hogy hozza el neki az anyja nyakából azt a medált. Pénzt ad érte. Könyörög. Vagy csak megnézi és visszaadja. Közben magához öleli a fiút, és megcsókolja az arcát, sír. Dezső nem sokat ért az egészből, és ő is majdnem elsírja magát, csak nem tudja, miért, de azért tud még enni a fasírtból, sőt csokoládét is majszol még, aztán kortyint egy kis likőrt, a sor nagyon keserű. Később kihány mindent a kocsma előtt, az akácfánál, amit errefelé csak Bélának hívnak, és mivel már esteledik, egy hang megdicséri a homályból. Aztán hirtelen úgy érzi, nem csak a gyomrát rontotta el, amúgy is elege van mindenből.
