Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - TAR SÁNDOR: Az ezüstpénz
Tar Sándor Rozi, mondja már otthon az anyjának, elegem van mindenből, add ki a jussom, elmegyek. Mindig ezt szokta mondani, ha elege van mindenből. Az anyja a szalmazsákon ül, és nem válaszol. Ennék valamit, mondja a fiú, nincs semmi? A táskámban van, mondja az asszony, az ajtónál. Egy rosszaság, mondja a fiú, nem főztél. Máskor se szoktam, ha későn jövök, mondja Rozika. Ami pedig a második, teszi hozzá a fiú, mit hoztál? Valami felvágott. Harmadik rosszaság, tudod, hogy nem szeretem. Az anyja halkan nevet bent a félhomályban, grófnak kellett volna születned, mondja aztán. Negyedik rosszaság, mért nem annak szültél? És kicsoda az apám, he? Ez már annyi rosszaság, hogy meg sem lehet számolni! Már ő is fekszik a szalmazsákon, nemsokára lámpát gyújtanak, vagy azt se. Hol a bútor? Hol a pénz? És a fehér farmerem? Rozi jókedvű, biztosan ivott, holnap meg fogsz lepődni, mondja. De én ma szeretnék, makacskodik a fiú, holnap lepődj meg te! Később beszélgetnek még, aztán Dezső átmegy egy üveggel, iszol? Honnan van, kérdezi Rozi. Kaptam. Egy keveset iszik a fiú is, de nem esik neki jól, ne igyál, mondja az anyja. Hát te, kérdezi a fiú, te miért iszol? Ez már annyi rosszaság, hogy ha akarnám, már ki sem látszanék belőled! Az anyja nem fél tőle, tudja, hogy soha nem fogja bántani, akkor sem, ha kiabál, ordít, ököllel veri a szalmazsákot, vagy kést fog rá. Aztán mesél neki megint, halkan gügyögve, énekelve az alkonyról, napról, füves nyári rétről, ahol lányok fürödtek meztelen, neki egy kisfiú hordta a vizet, aztán leült arrébb, és messziről nézte őt. A fiú csak hallgatja, alig van már a kis üvegben, mikor Rozi elszunnyad. Lefekszik ő is, még ráér, gondolja, a keze még éber, simogat, de a feje már alszik. Félálomban az apját látja, épp olyan, mint ő, és nagyon szeretik egymást, ettől sírni kezd, majd meghal, és nem siratja senki. Szipogva ébred, meggyújtja a lámpát, és átmegy vele az anyjához. A fényben közelről most szinte csúf, mint egy vénség, az arca puffadt, ráncos a nyaka is, rajta az a lánc. A fiú kihúzza a ruhája alól, és ránt egyet az érmén. A kezében marad. Most már mindenki őt fogja szeretni. Kisiet vele az udvarra, rávilágít, elöl a kétfejű madár, hátulján valamilyen írás, pontokkal kiverve: életem. A szájába veszi és nem érez semmit.
