Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - TAR SÁNDOR: Az ezüstpénz
Tar Sándor Rozikának egy ezüstpénz van a nyakában egy láncon, de már alig látni rajta az írást, csak a másik oldalán látszik egy kétfejű madár, más nem. Ezt még ott kapta, ahol minden lány ilyen pénzeket viselt a nyakában, mindig nyár volt, és mindig sütött a nap. Heten voltak testvérek, a fiúk a jobb oldalon aludtak, a lányok a bal oldalon. Középen volt egy árok, abba lógatták a lábukat, ha ettek, és ott volt a tűz, felette a lábas. Az egyik oldalról nem volt szabad átmenni a másikra, csak apának és anyának, de mégis átmentek, ha magukban voltak. Ha anya ment át, a fiúk morogtak, ha apa, akkor a lányok; nem volt hely. Aztán csak kuncogtak, mindenki tudott mindent. Hárman voltak lányok, Rozi a középső, mikor tizenhárom éves lett, a bátyja egyszer azt mondta neki, gyere, mondok valamit. Elmentek Árpiékhoz, és ott azt mondta a bátyja, hogy ő eladta Rozit Árpinak az Árpi húgáért, és te most itt maradsz, Viola meg jön velem. Nappal mindenki kint volt az udvaron vagy szanaszét a faluban, dolgoztak, nem zavarta őket senki. A fiú már tizenöt éves volt, mint a bátyja, csak szebb, puha szájú, a nyála édes, az arca, mint a holdvilág, göndör, fényes hajában füst és bodzavirág szaga, a szeme égetett, mint a lámpás. Gyere, mondta a lánynak, hadd nézzelek, aztán egy pénzt tett a szájába, hogy ne jajgasson, ezt harapjad. Este hazament, és két-három hét múlva nem kellett már a pénz a foga közé, egy év múlva pedig olyan szép lett, hogy mindenki utána nyúlkált, a nagyobbak igézték, a kisebbek lefogták, csak hogy hozzáérhessenek a kis tökükkel, ő csak nevette, Árpi is. Errefelé a lányok tíz-tizenkét éves korukra már tudták, hogy először fáj, és véres, az anyák kifordult szemmel riogatják csemetéjüket, így aztán képzeletben a nászéjszaka valóságos mészárszék, vér és erőszak, az a fiú pedig, aki odakint vár, csupa gyönyörűség, és már nem is először. Rozinak csak Sanyi fájt, mert nem vette le a derékszíját, más nem. Aztán Árpinak kiverték a fél szemét valami börtönben, nem is jött már vissza a telepre. Rozika pedig elment egy fűrésszel, attól egy kereskedő lopta el, aztán valaki más, és így tovább. Az útját szerelem, háborúság, tűz kísérte, vágott, szúrt sebek, pusztulás. Volt, aki feleségül vette volna, a másik meg akarta ölni. A mi utcánkba valami cirkusszal érkezett, és olyan volt már mint egy királynő. A műsor érdekes volt, és hosszú, Rozika pedig három társával azon igyekezett, hogy egy kevés pénzért, kacsáért, tyúkért az egyszerű ember is férfinak érezhesse magát ott hátul, a lakókocsiban. Éjjel-nappal. Olyan sikerük volt, hogy két nap múlva senki nem akart menni dolgozni a faluból. Itt akadt össze Molnár Illéssel, a termetes fuvarossal, aki már a harmadik faluban hallotta hírét a cirkusznak, de csak itt érte utol. Illésnek háza volt Adonyban, Gelsén és a mi utcánkban is, és mindenki örült, mikor Rozikát elvette feleségül, mert idehozta az utcánkba. Bútorokat hozatott, szőnyeget, függönyt és sok mindent, amiről azt sem tudtuk, hogy micsoda. Virágokat. Aztán aki tehette, belül is körülnézett, és ott esett le csak az álla, a széles ágyon, fátyolok alatt, a fuvaros gyakran volt távol, itt meg mindig ráért valaki. Később suttogták, ki mit látott, tapasztalt, hogy halk muzsika szól, illatok füstölnek, és azok a képek a falakon! És hogy Rozinak egy pénz van a nyakában, amit olyankor a foga közé harap, de oda nem adná senkinek. Dorogi kölyökkorában ki akarta ha
