Irodalmi Szemle, 1994
1994/11 - KRÓNIKA
árgus Magyarországon ennek a szembeállításnak — úgy, ahogyan ez Szlovákiában érvényes — nincs értelme, annak ellenére hogy nem csekély érdekek fűződnek egy ilyen kép kialakításához. A nemzeti ala- pozottságú szemléletet (ami Szlovákiában kormányképes politikai erő!) Magyar- országon évtizedek óta rutinszerűen hol a szocializmus, hol az „európaiság” kibontakozásának legfőbb akadályaként szokás ostorozni, politikai s szellemi befolyásban a legkevésbé sem jelentős. (Ha csak az ellene hadakozők kényszerképzeteinek sokaságát nem soroljuk ide...) Tőzsérnek ez a megjegyzése már Mit- telsége egy további köréhez vezet: abban a rossz (mert hamis) megoszlásban, amit a köznyelv már régóta népi-urbá- nus ellentétként jelöl. (Ennek ma sincs valós szellemi tartalma, politikai azonban annál több, s ennek alkalomadtán igen tanulságos történetét lehetne rögzíteni.) Tőzsér mintaszerűen beleszületett ebbe a konstrukcióba, több évtizedes erőfeszítésébe került, hogy kikapaszkodjon belőle. S tette ezt olyan sikeresen, hogy neki még el is hiszik, hogy kimászott ebből a csapdából. Ebben nem kis szerepe volt annak a szűkebb, de más irányú mozgástérnek, amely éppen erre több esélyt adott a kisebbségi magyar alkotóknak, mint a Magyarországon élőknek, akik egy cinikus megosztó politikában sokkal könnyebben voltak manipulálhatók, mint azok, akiket saját államuk csak részlegesen és másodlagosan „kezelt”, s akiknek világában ez a konfliktus semmiképp sem férhetett el. Ezért áll — teljes joggal — értetlenül e konfliktussal szemben Tőzsér, aki egy másik összefüggésben világosan látja, hogy „a nemzedék sokszor csak fedőnév, s nem takar valóságos sereglést”. Abban az értelemben, ahogy a köznapi csatározásokban felmerül, ma ilyen fedőnév a népiség is: egy sokszínű, több forrásból táplálkozó szellemi-politikai csoportosulás homogenizálásának fedőneve, ami éppen azzal a népnemzeti irányzattal hozza közös nevezőre irodalmunknak s a magyar szellemi életnek ezt az áramlatát, amellyel szemben talán a legélesebben határozta meg magát. Mindez Tőzsér számára öndefiníciós gondokat okoz. „A parasztság, a ’’népiség", a föld élményétől el kellett irodalmunknak jutnia a lét élményéhez. Mindenesetre még mi, 1958-ban indulók is a népiektől rugaszkodtunk el. S hogy milyen nagy és meghatározó volt abban az időben az érthetőség szocialista kátéjával megtámogatott népi irodalom tekintélye, azt mi sem tanúsítja ékesebben, mint az a tény, hogy voltaképpen szintén a népi irodalomból, csak annak szürrealista ágából, konkrétan Juhász Ferencből induló Cselényi László „elhajlásáért” akkor sokan még a népi irodalom hívei közül is eretneknek bélyegezték. Az erős népi (paraszti) élményvilág engem is sokáig a népiekhez kötött, habár engem kezdettől fogva inkább Illyés népi ihletettségének intellektuális-klasszikus töltése és formai megoldásai, valamint Nagy László népi szürrealizmusa izgatott, s nem a „népiség” mint olyan" — írja. A vallomást különösen pikánssá teszi, hogy éppen ezt az évet említi meg benne, amikor az MSZMP jónak látta határozatban elítélni a népi írókat, s ezzel a népiek irodalmát — mint olyat. Vagyis Tőzsér akaratlanul is megrendítő pontossággal jelzi a kérdéskör eszmetörténeti specialitásait. Egyfelől ott van egy heterogén csoport, mely a maga sokszínűségével mind művészi téren, mind a totalitariá- nus berendezkedéssel szembeni kiállá