Irodalmi Szemle, 1994
1994/11 - KRÓNIKA
árgus sával példaként szolgál (persze nem önmagában), másfelől van ugyan ennek a hatalmi érdekeknek megfelelően egy kasztrált változata, amelyben a legsivá- rabb sematizmus, szerencsés esetben a jó szándékú középszerűség dominál. És ott áll mögötte a hatalom korbáccsal és kaláccsal. S a korbács nem puszta fenyegetés, hanem a — szellemi értelemben vett — likvidálás szimbóluma. Ami azt is jelenti, hogy innét eredeztethető az a kép, amely a népiekről mára uralkodóvá vált, s ebben — a manipulátorokon kívül — nem kis érdeme van annak, hogy a kijelölt szerep nagyon is megfelelt jó néhány „alkotó” hajlamainak és képességeinek. Eközben azok, akik számára elfogadhatatlan volt a középszerűekre, a parasztiságra, a közérthetőségre redukált realizmusnak mint népiségnek a gettója, más irányba mozdultak. (Némi malíciával azt is mondhatnánk: a klasszikus értelemben vett népiség hagyományát folytatva.) Tőzsér is ezen a sodrásvonalon haladt, s ismét az örvény közepének holt-terébe került: „külön népi és külön urbánus irodalom természetesen nincs. Nem azért hagytam el a népi karámot, hogy most meg az ún. polgári irányzatok Prokrusztész-ágyába feküdjem. Legyen bár ez az ágy újabban akármilyen divatos. Az írót mindenkor intellektusa teszi íróvá, s határozza meg nem a származása. ” De költő esetében (s bármily szerteágazó is a Tőzsér-életmű, létrehozója mégis elsősorban költő), akit talán nem is elsősorban és főként nem pusztán a versei, hanem világlátása határoz meg, az intellektus mindenekelőtt a fájdalom szépséggé stilizálásának képessége. S hogy az ismét agyoncitált Mittelségre hivatkozzam: Tőzsér azért kerül ebbe a köztes helyzetbe, mert egyként fáj neki az elmúlás, akár a szülőföld otthonosságának pusztulását látja, akár a buldózerek áldozatául vetett Pozsonyra emlékezik. És ugyanúgy bántja az értékek iránti vakság és az emberi jogok-lehetőségek korlátozása (vagy önkorlátozása) akár osztály-, akár nemzeti alapon történik. Ezért lesz „szabadgondolkodóvá” s szabad gondolkodóvá. S mikor napi problémákkal foglalkozik is, ezt éppen azért teszi, mert mint mondja: „túlsokat foglalkozunk a napi problémáinkkal, s túl keveset létünk általánosabb elképzeléseivel”. Vagyis hiába minden: Mittel úr — a saját és olvasói szerencséjére — nem tud szabadulni köztes helyzetéből.