Irodalmi Szemle, 1994
1994/11 - ÁRGUS - GRÓH GÁSPÁR: Mittel úr az alaktalan világ közepét keresi (Tőzsér Árpád: Pozsonyi Páholy)
árgus nuló bűnökkel való számvetés hiányának erkölcsi következményeit taglalja. A hatalmi erőszak sértettjeinek „magatartása az erőszak elviselése közben meglehetősen változatos volt, addig most, az emlékezés stádiumában a reagálásformák — valamiféle közönyös másról be- szélésben, esetleg hallgatásban — összemosódnak Mintha az egykori áldozatok nem akarnának emlékezni. Bűntudata pedig senkinek sincs” — írja. Mindez nem csak Tőzsér gondja; többé- kevésbé valamennyi átalakulóban lévő, az egykori (?) vasfüggönyön inneni állam értelmiségénél jelentkező gond, s különösen ott válik súlyossá, ahol az erőszakkal való szembenállás nem volt igazán erős. Bár a legkülönbözőbb okok játszhatnak ebben szerepet, mindenekelőtt a hatalmat gyakorlók bornírt erőszakossága, agresszív középszerűsége, esetleg liberálisabb magatartása volt a döntő — ami a felelősség áthárítására kétségkívül lehetőséget ad. De éppen ott hiányzik ma leginkább a világosság, ahol a legnagyobb volt a sötétség; a több évtizedes agymosás nem marad nyomtalan. Ami a legfájóbb: valószínű, hogy az önkritika elmaradásának oka nem holmi cinizmus vagy erkölcsi gyávaság, hanem az, hogy az egykori szégyenlős vagy magánszorgalmú kollaboránsok oly mértékig megszokták félprostituált állapotukat, hogy nem is tudják: nekik bűntudatuk lehetne. Az erkölcsi értékek iránti közöny, a normalitás hiánya ilyenformán több, mint morális kérdés. Jelzi, hogy valami nagyon el van rontva, hogy a szellem emberei csak társadalmi helyzetüket tekintve számíthatók értelmiségnek. Az az átfogó világkép, az a szuverén értékőrző és -teremtő szerep — a Tőzsér által hirdetett szabadgondolkodás —, ami nélkül az értelmiség nem lehet képes valódi feladatainak ellátására, a leglátványosabban ebben a fogyatékosságban nyilvánul meg. Mégis nehezen kérhető számon tőle a demokráciában való jártasság, az egyetemes látókörű intellektus, mindaz a készség és tudás, aminek megszerzésétől a diktatúra a legtudato- sabb elszántsággal zárta el alávetettjeit. A jó és a rossz, az árulás és a (legalább) lavírozásban megnyilvánuló ellenállás közti választáshoz azonban maradt esély (ami bizonyos értelemben mint az egyetlen esély a természetesnél nagyobb jelentőséget is kapott!). A csöndes erodálódás s a mindennapok gyakorlatának alamuszi szürkesége nemcsak a közéletet, hanem az itt élők jelentős részének személyiségét is maradandóan károsította. És Tőzsér mai látleletében a kör itt be is zárul, legalábbis, ami az ellenállást, erkölcsöt, önkritikát (önismeretet!), a totalitarizmusokhoz való viszonyt, a korlátolt és korlátlan nemzetieskedést, az igazi értékek teremtésére való képtelenséget illeti. „Jellemző módon, akik a Kováč-vitában Stúr (és Mináč) nemzeti legendákra épülő történelemkoncepcióját védelmezték és védelmezik, azok a november 17-i forradalomban és az utána következő szellemi megújulásban aktívan nem vettek részt és nem vesznek részt, s a történtekről általában hallgatnak; a forradalom élvonalában pedig (megint csak jellemzően) azok tartoztak és tartoznak, akik korábban ’’nemzetietleneknek'' tűntek.." — írja, s hogy a dolog esetleges nemzeti élét lefaragja, még hozzá teszi, hogy ezek a keserű szavak Budapesten is időszerűek. Amiben persze van némi igaza, de itt meg kell állnunk egy pillanatra, mert e kitételben a régión belüli különbözőségek egybemosódásának veszélye kísért.
