Irodalmi Szemle, 1994

1994/11 - TURCZEL LAJOS: Szlovákiai magyar irodalmi triptichon Márai Sándorról

Turczel Lajos

László és Merényi Gyula voltak a leghangosabbak, legtürelmetlenebbek: Mécs Si- mándyt dilettánsnak nevezte, Merényi és Ölvedi pedig a zsidó írók túlsúlyát kifogásolták; a túlsúly (négy személy) úgy jött össze, hogy Komlós, Kaczér és Egri mellett Márait is zsidónak vélték. Sziklay — aki a magyar ellenzéki pártok kultúrreferense- ként és keresztényszocialista párttagként szoros kapcsolatban volt Márai apjával, Grosschmid Géza keresztényszocialista szenátorral — bizonyára felvilágosította őket a tévedésükről, de Márai szabadelvűsége őt is irritálta, és nagyon valószínűnek látszik az is, hogy a Sziklayhoz hasonlóan erősen konzervatív gondolkodású Grosschmid Géza sem örült író fia ilyen magatartásának és a liberális Kassai Naplóban való sűrű szereplésének.

Márai az irodalmi életünkkel 1928-ban történt budapesti letelepedése után is élénk kapcsolatban maradt, s főleg olyan irodalmárainkkal működött együtt, akik a burjánzó dilettantizmussal szemben a minőségi irodalom gócait, bástyáit igyekeztek kiépíteni. Közülük a legaktívabb a Prágai Magyar Hírlapnál szerkesztőként működő kiemelkedő esszéista, Szvatkó Pál volt. Ő a húszas évek végén Új Munka Társaság néven válogatott kis csoportot szervezett, s 1931 áprilisában Új Munka címmel sikerült megjelentetnie a tervezett, vágyott irodalmi lap remek első számát, amely politikai intrikák miatt utolsó szám is lett. Az elhullott lap föltámasztásáért indított kampányban Magyarországról Márai, Móricz Zsigmond és Schöpflin Aladár kapcsolódott be, s Márai cikke a Prágai Magyar Hírlap 1931. április 15-i számában Egy folyóirat margójára címmel jelent meg.

Az Új Munka feltámasztása akkor nem sikerült, de hat évvel később, 1937 februárjában Szvatkó Új Szellem címen kéthetenként megjelenő magas színvonalú kultúrpolitikai szemlét indított, amely 1938. október közepéig állt fenn. Én ennek a lapnak hetedikes-nyolcadikos gimnazistaként két-három osztálytárs arányos támogatásásnak megnyerésével előfizetője voltam, s ma is szeretettel őrzöm Szvatkó levelezőlapját, melyben megköszönte az érsekújvári gimnazisták érdeklődését.

Az Új Szellemnek kitűnő magyarországi munkatársi gárdája is volt. Elég, ha csak néhány nevet mondok: Babits, Bóka László, Ferdinandy Mihály, Féja Géza, Halász Gábor, Ignotus Pál, Illyés Gyula, Kodolányi János, Remenyik Zsigmond, Szabó Zoltán, Cs. Szabó László — és természetesen Márai Sándor is, akinek megkülönböztetett helye volt a lapban, és a magyarországi társak közül a legtöbbet publikált. Abban az időben jelent meg Szvatkónak egy híressé vált tanulmánya Mit adott Szlo- venszkó az új magyar irodalomnak? címmel. A címben feltett kérdésre a szerző sok jelentős nevet felsorolt, s közülük a legjobban Márait emelte ki: Egyedül fölér egy egész kisebbségi irodalommal — írta. —A vágyainkra ismerünk benne, s nem véletlen, hogy Szlovenszkón volt először érvénye, mielőtt Pesten az lett volna, aki. Ha Ady fajából kinőtt magyar, Márai a rajtunk túlnőtt szlovenszkói magyar, akiben természetesen nem kíván tudatos lenni a szlovenszkóiság, mert ez csak emberi és egyéni vonás."

Visszatérve az Új Szellemhez, annak 1938. október 15-i utolsó számában Márai- nak Új humanizmus címmel volt írása. Ezt a bátor fasisztaellenes kiállást két évvel ezelőtt, 1991-ben érvként idéztem abban a vitában, melyet a szlovák Kultúrny život hasábjain egy Márait fasisztának nevező szlovák cikkíróval folytattam:

„A humanizmus ellentéte a fanatizmusnak — írja Márai. — Nem legyőzni akar, ha