Irodalmi Szemle, 1993

1993/11 - ÉBERT TIBOR: Novellák

/ ■ :• . - EBERT TIBOR

Gabriella

A boleró egy pengetésből indult el az alagsorból, ahol hónapok óta zubog a víz a vécétartályból. Először egy tag, láb, ujj lebegett elő, imbolygott, furcsa mozdulatokat írt le a felszín keveredésével — barna csomagokat osztogattak —, mígnem összeállt a test: mell, hát, karok, nyak, fej. — Andalúzia — motyogtam, földrajzi ismereteim kóvályogtak bennem. A lány a tükör elé ment.

Egy házban laktunk. Ők az alagsorban, mi az első emeleten. Mindketten alig múltunk tizennégy évesek. Gabrielláéknak öt ablakuk nyílt az udvarra. A tekintet onnan rajtszerűen ugrott ki a kőkockákra, Neumann úr fogvájó-nagykereskedő raktárára az iroda felé, pályáját nem téríthették el az emeletek, sem a hatalmas vadgesztenyefa , legfeljebb a szomszéd udvar falkerítésének meg az ecetfánknak reggeli összeesküvése az árnyékokkal. Minden alkonyaiban kigyulladtak lent a lámpák. Lábujjhegyre állva az ötödik ablaknál, a posztomon, hátamban éreztem olykor az egész ház súlyát, Stern úr zongoráját, Rajter bácsi polcát a sok ezer könyvvel, Si- posné telt vödreit meg Tima Menyhért köhögését, bútorhúzogatások gyalulták várakozásom. A tükör előtt állt, tükrökkel takarózott.

Tudtam, hogy a boleró lassú 3/4-es régi, spanyol népi tánc. Felemelte karját, jobbját a hajához, s ebbe a derékszögű háromszög ocsúdó vázlatába egy láthatatlan virág került. Nyugágyakban hevert az idő, mert felhoztam ide a pincék feltételes módját a nesztelen moccanásokkal, melyek rárakódnak a beletörődés álmaira. Igazított valamit a haján, fejét hátraszegte, mint ródlizáskor. Amikor elmentünk a közeli Haffner útra. Azt mondtam neki, hogy üljön csak a ródli elejére, én majd megtolom és utána ugróm. A ródli elülső helyére ült, széttárta lábát, s ez...mint a bárányfelhők közt kikandikáló ég, mint áttetsző fogkefén, mint a kék karácsonyfa- villanygyertyánk, mint anyám krepdesinruháján a minta, mint kékítő feloldva, mint Schumacher úr autója, a kis Adler... Sokszor, nagyon sokszor mentünk vissza, húztam fel a domb tetejére, s ő mindig elhelyezkedett a ródli elején; lesiklás közben hajának orgonasípjai a földi gravitációt meg a belőle kiszakadni akaró homoruló-domboruló örömöket köszöntötték — őt meg engem.

így a tükörből mintha mereven rám nézett volna. Virágot vettem neki, amikor betegen feküdt torokgyulladással, elszaladtam a Stürzer-cukrászdába kávés indiáne- rért, azt nagyon szerette. Néha elvittem moziba, a Luxba vagy a Palace-ba, korona ötvenes helyre, ennyire futotta. A sétákon erőtlenül megkérdeztem tőle, szabad-e beléje karolnom. A kopott lépcsőfokokon ugrándoztak a fények, leszaladtak, felszaladtak, bukfenceztek, rohangásztak, pontosan érkeztünk a redőnyök meg párkányok zongoraleckéire. De a ródlizás után megváltozott minden. Bár jegenyék söpörték a Kis-Kárpátok egét, autóbuszok igyekeztek a Zerge-hegyre meg a Bim- bó-házakhoz, értetlenül bámultam Riedl úrra, a nagybőgősre meg Fest Pubi bácsira a gyógyszertárban. A fizika-, a történelem-, a matematika-, a latinóra alatt százszor-ezerszer elképzeltem, újra láttam — mezítláb rohantam a sárga száraz tar