Irodalmi Szemle, 1993

1993/11 - ÉBERT TIBOR: Novellák

Gabriella

lón, a töltéseken túl pocsolyákban gázoltam — képzeletem hidak, uszályok, lapátok konokságával levetítette a téli táj tíztornyú kábulatát, havas járdák pergette kaleidoszkópjában egyetlen rajz, kép, gondolat.

Gabriella belém kapaszkodott, ott állt — de az udvar közepén is, meg a sarkakban, a falaknál... barna lányok vettek körül. Elkezdett fésülködni. Nagy sárga fésűvel. Mozdulatai a boleró ritmusa, akkordjai. Cinkosa voltam magamnak meg a tűzfalaknak, meg a felhőknek, meg a befőttes üvegeknek, meg a ruhafogasoknak...? A küszöbök hallgattak, lépteim naponta meggyónták az utakat, rejtett folyosók gondolatát, csőrepedéseit, névtáblák ájtatosságát, a vallomásokat; hősiesen dicsekedett a pincebogarak megváltó üzenete. Jólesett ez a szerep.

Kisujja tarkóján, odaszaladt az ágyhoz. Elgereblyézték a fényeket.

Másnap ajándékot adtam neki: írtam egy verset. Felnevetett. Verset írtál? Nem is tudtam, hogy verseket is írsz.

— Neked ajánlom.

— Nekem ajánlod. Mint a halhatatlan szerelmesek. — Krokodilusok csúsztak le fogairól. És elkezdett szavalni: Rád gondolok, ha nap fényét füröszti tengerár; rád gondolok, forrás vizét ha festi holdsugár. Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat; s éjjel, ha ing kis palló a vándor lába alatt. Téged hallak, ha tompán zajg a hullám és partra döng; a ligetben ha néma csend borul rám, téged köszönt. — Rám nézett, erősen a szemembe. Mint a tükörből, a tükrökből. — Ismered? — kérdezte. Nem feleltem, csak álltam. — Hát Goethe... Goethe.

— Goethe... hát persze — mondtam. — Te is ilyen Goethe vagy. És máskor ne írj nekem semmiféle költeményt. De most belém karolhatsz.

Néha levendulát éreztem rajta, ólevendulát. Jól állt neki süvegszerű sapkája.

Ezt meg is mondtam neki.

Aztán megláttam őt a Konvent utca sarkán az egyenruhás Willivel, aki mindig oldalt fésülte sima, szőke haját.

Megkerestem a verset, elolvastam az utolsó szakaszát is.

„Lelkünk egymástól bármily messze válva összetalál.

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára. Oh, jössz-e már!"

Bement Williék házába. Talán sosem jött ki onnan.

A csonka gúla

— Elmetszem a gúlát — mondja Podjebrád tanár úr, aki fekete könyökvédőben, hatalmas vonalzóval a kezében a táblánál áll.

— Szegény gúla — sóhajtja egy szomorú hang.

— Ne tessék elmetszeni — szól egy másik.

— Csönd! — kiáltja Podjebrád. — Elmetszem!

— Ne tessék, ne tessék — kérlelik.

— Csönd! Én igenis elmetszem — suhint Podjebrád.