Irodalmi Szemle, 1993
1993/11 - SOÓKY LÁSZLÓ: Versek
Soóky László II. (Talán) Megesküdnék, hogy talán szerettem valakit, nyár volt és hajnal, tovább nem tudom. A sasok viszont a köd, a pára s a füst ellenére a gyanútlan pózna tövén egy széteső kép mozaikjában nagy bizonyossággal rétegesen, megtaposva a gyűrődés szívét, túl-túl az abszurditás létező határán, a sasok ? Most tisztán láthatnám a fát, a lombot, hiszen nagy a világosság, az árnyalata sötétkék fókuszpontból indul, eredezője a lepkeháló, démoni, befelé zengő hang, tölcsér fel és alá, spirálgyűrű., kiűzetés ? Valahol elöl masírozok megint, töretlen gyávasággal, mint potenciális hősjelölt, tudatosan tudat alatti. Amint a földből, falból a gégecső entellektüel bőffenéssel előbukkan, akár az ormokat és bérceket meghágó vakondok, az átok, a szerelem ? Tudom , fiam, mi egyetértünk, mint a hétszentség, buborékokat lövellünk nagy alattomossággal a tövisekre, töviskicsorbítási előkísérletezés, és toleranciamentes pukkanás. A homokfutó míg átsiklik a végtelen vízen s elrepül, már csak a kazlak, a boglyák és az ostorfa reng magányosan, elesetten. A többi csupa paráznaság: siklunk a megkövült alkonyat húrjain.
