Irodalmi Szemle, 1993

1993/11 - DOMINIK TATARKA: Az istenek tiszteletéről

Dominik Tatarka

mondhatója, ki és mikor honosította meg itt ezeket a pazar méretű ágyakat, de a tág lehetőségek hagyományaként mind a mai napig fennmaradtak.

S valóban, látom, hogy az ágy fal menti oldalán Vénuszként egy gordonka álmodozik. Elértettük a célzást, kacagtunk rajta. Ha a fiú mamája jött volna látogatóba helyettem, aki minden bizonnyal szerelmes a fiába, alighanem meghatódna, könnye is kicsordulna, hogy lám, milyen ártatlan az ő fiacskája.

Az én drága fiam szétterítette a térképet, s melléje térdepeltünk.

— Hova is kell hát mennünk? — kérdezte.

— Talán nem is kellene már fáradnia — mondom.

— Most már én is akarom. Vagy csak egyedül kíván odamenni...ahol lakott?

S bizony, együtt indultunk neki. Becsöngettünk. Maga a Madame nyitott ajtót. Persze nem ugyanaz. Mint kiderült, sorrendben a harmadik.

— Madame, én egykor itt...

Mire ő tréfásan:

— Ön elhozta a kosztosát, a szép nagyfiát. A napi étkezés ennyibe meg ennyibe kerül.

Derültünk, de akár komolyan is vehettük volna. A ház asszonya csak azért kockáztatta meg a tréfát, mert az én fiam ingujjban ácsorgott. Benéztünk az ebédlőbe, láttuk a fát a tenyérnyi kertben, hatalmas volt, s már lombtalan, mint annak idején.

— Lényegében ez a fa döntötte el, hogy itt vetettem horgonyt — mondtam. Ezt azonban kár volt kifecsegnem. A Madame a szobát is megmutatta volna. Megjegyezte:

— Én sosem merek bekopogni a kosztosaim ajtaján. Engem valamennyi fiam szeret, néha ugyan szájainak, ha lencsét főzök, de azt már mégsem engedhetem meg magamnak, amit egy mama, hogy bekopogjak.

Elköszöntünk. A ház asszonya valóban örült, kezével a fiú sörénye felé nyúlt, de alig a vállát érte el.

S ennyi az egész, égen és földön. Néha itt-ott, elvétve, hébe-hóba, életünkben egyszer történik velünk olyasmi, ami több annál, amennyit vártunk. Valaki, akit nem vártuk, nem sejtettük, megérti az embert. Ostobaság volna azt állítanom, hogy ilyesmi csak Párizsban vagy más, a hazánktól messze eső helyen, csavargásaink közben fordulhat elő. Otthon, mondjuk, Prágában, az ember éppen a könyvét dedikálja, hozzálép egy asszony a fiacskájával, s mielőtt az aláírásra szánt könyvet átnyújtaná, a kicsit az asztalra állítja, s így szól: Csókolja meg a fiamat.

Mit tehet az ember? Prágában vagy akár Párizsban is? Tesz valamit, szól valamit, ami távolról sem fejezi ki azt, amit mondani akart, ami erejét messze meghaladja.

A fiatalemberben, akit kiszemeltem, akin egy adott pillanatban megakadt a szemem, itt és itt, ilyen és ilyen körülmények között, véletlenül megvolt a szándék, akadt egy szabad perce, amit nekem szentelhetett. Biztos, hogy nem véletlenül állt fel az idősebb férfiú közeledésére, aki véletlenül az apja is lehetne. Biztos, hogy nem véletlenül volt udvarias, intelligens és fogékony lélek, s hogy akart valamit, ha mégannyi időt veszített, pazarolt, áldozott is célszerűen arra az emberre. Mi itt a magyarázat? Azt akarta, hogy ez az idősebb úr — apám lehetne —jól érezze magát, alighanem meghatódott saját udvariasságán, s kezdett túltenni önmagán, ösztönözte valami erre, s megcselekedte, amire nem is gondolt, felvitt a szobájába. És így tovább. Visszafelé a lómészárszék előtt haladtunk el. Én hallgattam, s ő elmondta, hogy az a fa bámulatos. A fa kedvéért ő akár most beköltözne a penziómba. De pár