Irodalmi Szemle, 1993

1993/11 - DOMINIK TATARKA: Az istenek tiszteletéről

Az istenek tiszteletéről

hónap múlva végez a konzervatóriumon. Jóllehet az ember szívesebben hallgatná a lombjahullató fát, mint a bulvár kocsiáradatát.

így értük el megint a Pantheon fehér terét, s olyan fehérnek találtam most is, hogy úgy éreztem, híres színpadon állunk. Búcsúzni kellene, de még szeretnénk megkérdezni egymástól, hogy mit gondol erről-arról a másik. Ő állával a kupola felé vág, s felteszi a várható kérdést:

— Valahogy igen új ez itt, nem gondolja?

— Az új dicsőségnek időre van szüksége, hogy patinát kapjon, de ezt én nem tudom megítélni, nem vagyok francia, teszem hozzá szándékosan.

— Francia, francia, miért hangsúlyozza, hogy nem francia?

— Mert sejtelmem sincs, mi az, hogy dicsőség, s nem is kell hozzászoknom.

— Tudtam én mindjárt, hogy hasonló céhbe tartozunk — mondta. — De azért mégis van ebben valami, nemde?

— Egy franciának. De nekem? Nekünk? Amit én a dicsőségről tudok, azt kizárólag az önök irodalmából tudom. George Sand szerint a nő számára a dicsőség kiút a szükségből. A tábornok szerint a dicsőség a nemzet számára vigasztalás az áldozatokért. Köszönöm, drága fiam. Áldásom önre. Boldog leszek, ha gondolhatok rá, hogy önnek is eszébe jut egyszer az idegen, ha csellójából sikerül majd előcsalnia azt hangot, amelyről álmodik.

Nem szívesen szedem a sátorfámat. Első fiam még pólyában partizánként járta a hegyeket, s ráfizetett a felkelésre. Nekem a halál már rég nem okoz meglepetést. De ami értelmetlen, az máig meglepetést tartogat számomra. Mielőtt fegyvert fogtam, már eldőlt a sorsunk.

Kérem. A dicsőség a franciáknak, a legutóbbi háború győztes nemzetének, vigasztalás. (S hányadszor győztes már, s hány háborúban?)

Kérem. De mivel vigasztalódik a legyőzött nemzet? Nyilván már csak azzal a visszás reménnyel, hogy jön az új vérfürdő, s annak más vége lesz.

S vajon mivel vigasztalódhat egy nemzet, amelynek nincs hatalmi súlya? Egy nemzet, amelynek végzete, hogy lépten-nyomon felszabadítják valaki vagy valami alól? Ez már csak azzal vigasztalódhat, hogy vannak más nemzetek, amelyek az övénél is rosszabb helyzetben élnek, s hogy isten malmai mégiscsak őrölnek, ha elviselhetetlen lassúsággal is.

Bár a nemzetnek a dicsőség csak vigasztalás, silány kis tapasz a sebeire, bár ez az egész, mármint a dicsőség, iszonyú fényűzés, amelyért mi, franciák életekkel és emelt adókkal fizetünk, végül is, amíg nem késő, a dicsőség mellett tesszük le a garast. Édes francia hazánk dicsősége és tekintélye, nemzeti és állami függetlensége mellett. Mert ha még egy-két évig a felszabadítottság állapotában maradunk, rossz vége lesz. A felszabadítókból megváltó lesz, s ha nem védekezünk, fokozatosan mind papírabb dolláron fognak bennünket megváltani, s végül potom pénzen örök időkre megváltanak bennünket maguknak. Még ha ezek az amerikaiak rokonszenvesek és hízelgők is, azt azért mindenki értse meg és lássa be, hogy a franciák számára ezúttal is a dicsőség a legésszerűbb megoldás. Persze az, hogy egy nemzet nyilvánvaló dolgokat megértsen, nem csak a franciák kiváltsága, nem csak azé a nemzeté, amely — mint mondva volt — nem adhatja fel az igényt, hogy a világ legintelligensebb nemzete maradjon. Az, hogy az intelligensek versenyében megmaradjon a legintelligensebbnek, többek között vagy elsősorban időbeli elsőséget jelent. Ezt előbb-utóbb a többi nemzet is megérti. A lassú ész itt gyors romlásba visz, a lemaradás akár a pillanat töredékével vagy fél évtizeddel örök gyötrelemmé