Irodalmi Szemle, 1993

1993/11 - DOMINIK TATARKA: Az istenek tiszteletéről

Az istenek tiszteletéről

Némelyik utcácskát úgy megőrizte az emlékezetem, mint egy fényképet, rámo- solygok a házakra, vén boltosaikra, a bizarr utcanevek kedves íróimat és könyveimet idézik, a többire csak halványan emlékszem, árvák csoportjait terelgető apácákkal találkozom, mint akkor, s ezeken kívül nem emlékeztetnek semmire, senkire. Rájövök, hogy más rendben fűzöm magam bele a kis utcákba, mintegy több tű fokába, keringek, vissza-visszatérek, s teljesen belegabalyodom az egészbe. Megint más utcából lyukadok ki a Pantheonnál, s megint a lófej alatt állok. Mi az, talán nem is találok oda? Csak nem fogom a sarki rendőrt faggatni, hogy merre laktam? Tovább keringek. Kár, hogy nincs nálam a térkép. Azzal vigasztalgatom magam, hogy lényegében semmit se keresek, úgysem akartam én becsöngetni és bemutatkozni a ház új, ismeretlen asszonyának: Én az ön hajdani kosztosa vagyok, itt laktam egy századdal ezelőtt, engedje meg, hogy megnézzem a kertben a fát s a pótépítményt, illetve üvegházat, ahol a szobám volt. Nekivágok újra, vaktában új s már bebarangolt szűk utcákba fűzöm bele magam, mint amikor rövidlátó vagy vak ember fűz a tűbe cérnát. Fáradtan, keserűn, hogy ez már rég nem a valóság, hogy hajdan... Nyugodj csak békében. Hisz nem véletlenül lakom én, illetve csak éjszakázom szállodában, éjjelenként nem a költőket olvasva, mint egykor, hanem a Tábornokot, s ha kihajolok a szobám ablakán, mindig ugyanezt a magányos galambot látom a párkányzaton, és szemben a falon pokoli iróniával betűzöm és ismételgetem az utca nevét rue Git-le-coeur. Hiszen ez sírkő: Nyugodj itt, szívem, nyugodj békességben, ne vergődj tovább, ne rángatózz, mint sós lében a békacomb. Rég volt, szép volt, talán igaz se volt. S megint a halhatatlanok fehér templománál bukkanok elő. A lejtős utcán visszabaktatok a bulvárra.

A fiú még mindig a helyén ül. Lehetséges volna? Nincs abban semmi különös, se képtelen, hogy ott ül az asztalka mellett, a kávéházi terasz legtávolabbi sarkában, ahol hajdan egy lánnyal üldögéltem. Megállók az asztalánál, derűsen, boldogan, hogy még itt van, s megszólítom: Drága fiam (ezen a nyelven az idősebb férfiak így szólítják meg a fiatalokat), ugye, megbocsát. Meglepődöm, amikor a fiatalember felkel a székről, és mosolyogva hellyel kínál. Megszólításom ezzel atyai értelmet kapott, megszabta a hangnemet, és egy csapásra minden világos lett közöttünk. Mintegy mellesleg szóltam: Itt kószáltam egy kicsit a negyedben. Ő erre rögtön a legtermészetesebb hangon: Magam is itt lakom, csak egy ugrás az egész. Indultam is már hazafelé, de, lám, olyan szép ma az idő. Mint látja, nincs velem a kabátom, de indulhatunk. Ez azt jelentette, hogy elvisz, ahova menni akartam, és nem mentem, de nem akart faggatni; egyszerűen nekivágunk, s útközben elmondom, hová...

S mentünk. A lófej alatt megálltunk, a fiú felkacagott. Eddig pontosan tudom az utat, innen már eltévedek, nem találom meg azt az utcát. Többször is kiejtette az utcám nevét. Tudom, itt kell lennie valahol, de nem jut az eszembe. Sebaj. Meglesz. Felugróm a szobámba, hozom a térképet. Pár perc múlva betért velem egy kapu alá: Itt lakom. Várjon egy pillanatig, mondta, s nekifutott a lépcsőnek. Négyesével vette a fokokat, először, másodszor. Majd megállt, s a homlokára koppintott, hogy mekkora szamár ő. Visszajött, s belém karolt: Ön, ugye, látni szeretné, hol lakom. Világos, pontosan ezt akartam, bár a gondolat meg sem fordult a fejemben. Én akkor és ő most, ez egy és ugyanaz. Mi változott meg, mi maradt, mi nem? Nem tudtam nemet mondani. Mentem és láttam. Szinte pontosan ugyanaz a szoba, mint egykor az enyém. A falakon régi, kifakult tapéták, széles, hatalmas ágy, amely a lakótér majd háromnegyedét elfoglalta. A fele is bőven elég lett volna nem csupán alvásra, de tudj’ isten, miféle teljesítményekre is, s nem fordulna le róla az ember. Isten a meg