Irodalmi Szemle, 1993
1993/11 - DOMINIK TATARKA: Az istenek tiszteletéről
Dominik Tatarka A mellékutca sarkán, mint akkor, ma is ott van a kávéház terasza. Megállók. Bizony, szívesebben kószálnék e tájakon valakivel, mint egyedül. Ezeket az utcákat mi mindig együtt róttuk. Akaratlan is partner után kutatok, de nem lányra, nem is asszonyra, hanem a fiam után vágyom. Szemem megpihen egy arcon, egy fiúén, aki magányosan, kabát nélkül, frissen vasalt ingben, karba font kézzel ül egy asztalnál, s elragadtatva figyeli az egészet, a közeit és a távolt, a kavargást az orra előtt, s a csendet is, mely mögötte pihen, az utcát, a teret, a Pantheont. A fiatalembert látva, lopva eltűnődtem: Az én fiam, az én első fiam is ilyen volna, ha... A fiam mérföldkő az úton visszafelé. A felkelés... Az ismeretlen fiú rám néz. Nagyszerű! Drága fiam! Nekem már nem akarózik egyedül kóborolni. Mit ér az, ha az ember maga keresi fel a rég ismert helyeket, s érzi a gyilkos valót, hogy ez már rég nem azonos azzal. Elszakítottam apai tekintetemet, ős is elfordította a magáét, ezt a kölyökkutyás, értő, fiúi pillantást. Elszakadok, elindulok. Felnézek a magasba. Szememet hirtelen fehér magnéziumfény tölti meg: a fehér Pantheon. Az egész tér megújultan ragyog. Belém hasít a gondolat: Itt gondolnak a halálra. Itt ilyen nyilvánosan gondolnak a halálra. Látom: emlékezetem félhomályából felmerül az ismerős, szürke Pantheon, s a csőállványzatra sietősen fellép a Miniszter, aki éppen a khmér templomok évezredéből tért vissza. Igelitbe burkolta a kupolát, s pisztolyával, amelyből heves sugárban szappanos habarcs lövell, a templomról kíméletesen lehántja a korompatinát. A Tábornok jön fedetlen fővel, mosolyog, s karját üdvözlésre emeli. Úgy látja az ember, mintha egy filmhíradó gépe az utca keretébe, a fehér kupola s az égbolt hatalmas vásznára vetítené alakját. De a vetítőgép elromlott, tovább forog, csak a filmszalagot nem adagolja, egyre ugyanazt a kockát vetíti: a távozó Tábornok arcát. Hisz minden érett férfi gondol a halálra, a halálra mindnyájan gondolunk. Mindenhova akkor érkezik, amikor a legkevésbé várják. Reméljük, hogy ebben az országban a halálnak is ügyelnie kell a jó ízlésre, s várni fog, amíg a Pantheon új patinát kap. Nem, semmi rémület, hiszen a halhatatlanság gondja Franciaországban a művelődésügyi miniszter ügykörébe tartozik. Ezért a halhatatlanok templomát idejében megújította. Körbejárom a Pantheont. Persze az is megfordul a fejemben, hogy lám, ez tulajdonképp a személyi kultusz temploma, de a gondolat nem zavar, úgy járom körül, mint magaslaton nőtt hatalmas tölgyet. Tisztelgek a Tábornok előtt, aki már most jelen van itt. Sosem tudja az ember, eljut-e még ide valaha. Beléptem a katedrálisba, ahol Pascal, Racine és Genoveve, a szent pásztorlányka, Párizs hódolattal övezett patrónusa pihen. Odatettem én is a magam pirinyó li- dércfényét. Annyira emberi ez, tisztelni legalább az ősöket, egy juhászt vagy akár egy pásztorlányt is. Folytatom. A diáknegyed zegzugos utcácskáiban bolyongva megállók egy húsbolt előtt. Epekedő mosolyt küldök a szép, külsejükben és ízükben a téli szalámihoz hasonló, de méreteikben a debreceninél valamivel vastagabb és hosszabb szalámirudak , a diákok bevált napi adagja felé. Fejem fölött nagy optimizmussal felnyerít a csődör. Valóban, ez a tüzes csődörfej ezzel az optimizmussal az egész háborút átnyerítette. Ez itt világos pont a fejemben. Visszarettenek, annyira csöndesnek találom ezeket a kis utcákat, csöndesebbeknek, mint akkor; a csődörfej alatt megszűnt a mai bulvárok zsilipjein át szakadatlan ömlő gépjárművek moraja.
