Irodalmi Szemle, 1993

1993/11 - DOMINIK TATARKA: Az istenek tiszteletéről

Az istenek tiszteletéről

senki őket, mint a szülők szokták. Megtettek egy zarándokutat valahonnan valahová. Nem kétséges, hogy a civilizáció minden vívmánya ellenére is épp eleget fáradtak és böjtöltek naponta. Milyen látnivaló és milyen élmény várja itt őket? Ezek a fiatalok, akik közt minden náció és minden kontinens képviselt, láthatólag sem a mohamedánok, sem a buddhisták, sem a keresztények hitét nem gyakorolják, mégis láthatólag egy rég feledésbe merült szertartást végeznek itt. Ezek a fiatalok nemcsak a földrajzi távolságokat gyűrik le magányos futók módján, hanem igazi zarándokokhoz méltón a böjtölés rekordjait is. Többnyire száraz kenyéren vagy a változatosság kedvéért szendvicsen élnek. Az éjszakát tömegszállásokon, de leginkább alkalmi szálláshelyeken töltik. Egy asszony, aki történetesen földim, elmesélte, hogy ők bizony kvártélyadásra rendezték át a házukat. Mi mást tehettek volna? Elmondta, hogy nap mint nap bekopogott hozzájuk valaki. S egy-egy bejelentett vendéggel öt-hat más is érkezett. Szegények, hogy ne a csupasz földön aludjanak, éjszakára matracokat raktak le nekik az egyik szoba padlójára. Tudni való, hogy Párizsban minden nemzet fia talál honfitársakat. Megfigyeltem, hogy egy-egy szerényebb hotel portásai borravaló fejében vagy önzetlenül is szemet hunynak, ha fizető vendégeikkel olyan éjjeli látogatók is jönnek, akik csak hajnal felé állnak tovább. A világ rendje már olyan, hogy az idősebb emberek leikébe valamiféle szülői érzés vegyül. Nélküle az ember el sem tudja képzelni, hol húzhatnák meg magukat a fiatalok ilyen tömegei. Sem az egyetemi város, sem valami ifjúsági telep nem tudna szállást adni ennyi zarándoknak. S azt is meg kell mondanunk, hogy ezek az ifjú zarándokok nem élveznek itt akkora szabadságot, hogy a hidak büszke ívei alatt vagy a metró meleg üregében tölthetnék az éjszakát. Ezt Párizs, ha akarná sem engedhetné meg magának. Kényesnek kell lennie legalább az ízlésében. Ha már egyszer itt jársz, legalább add meg a módját.

Esténként a metró lejáratánál, a Saint-Michel bulvár torkolatában gyülekeznek. Itt kötik az ismeretségeket, késő éjjelekig szórakoznak, kicsit szertelenkednek is. Hosszú hajúak és igazi csavargók inkább csak elvétve sodródnak közéjük.

De mi történt velem egyszer. Ezt is el kell mondanom.

Ha már itt járok, gondoltam, ennyi év után, szétnézek ott is. Ez az „ott” a Quar- tier Latin egyik eldugott utcácskáját jelentette. Az út oda olyan ismerős, mintha otthon a kertek alatt vagy a prágai Kampán kószálnék. Feltehető, hogy ezért nem vittem magammal a nélkülözhetetlen térképet, nem vittem magammal semmit. Mint tudják, a Saint-Michel bulváron a kezében tüzes kardot emelő szent arkangyalnak, mellesleg szólva a rendőrök pártfogójának a bulvárján visz arrafelé az út. A bulvár után, szemben a Luxemburg-kert bejáratánál balra fordul az ember a Pantheon felé. Utam egykor a Pantheon alatt vitt az iskolába. Azt is tudtam, hogy a Pantheont tatarozzák. Úgy ballagtam a bulváron lefelé, mint régi csapásokon. S mivel erélyesen leszámoltam a vásárlás gondolatával, már a kirakatok sem érdekeltek. Fiatalok áradata sodort most is előre. Ugyan miről beszélnek manapság a legtöbben? Az afrikai diákok száma, úgy látszik, szaporodott. Mennyi szép fiatal fiú és lány! Öltözetük és viselkedésük komolyabb, mint a mienk volt, illetve hogy is mondjam, nem annyira közvetlenek, mint mi voltunk, pedig a háború mint baljós felleg ott lógott a fejünk fölött. Tévedek? Nem tévedek? Ilyenformán töprengtem. Akkor az ifjú szeme, szíve irányított, ma az apa szeme, szíve irányít. Mikor akkor? Az ember nem naptárt hordoz a fejében, hanem élményeket, s mintha ezek képeznék tudatunk érzelmi tónusát, személyes időnk és távolságaink kronológiáját.