Irodalmi Szemle, 1993
1993/11 - DOMINIK TATARKA: Az istenek tiszteletéről
Dominik Tatarka székesegyház s az egész környék. Aztán semmi. Csak ült, bámult, álmodozott. Végül a hátizsák után nyúlt, s térdére húzta. Gépiesen elővett belőle egy darab kenyeret. Leharapott egy falatot, állkapcsa közt istenesen őrölni kezdte, csak úgy ropogott, s megnyúlt arcának minden izma megfeszült tőle. Rágta, rágta, alaposan megrágta, s a kenyérrel együtt azt az érzést is majszolgatta, hogy szabad ember, ami vitathatatlanul édes, felséges élvezet. A fiatalember kétségkívül kiböjtölte, sőt kikoplalta magát, de nem holmi szegény ördög vagy csavargó módján. Az meglátszik, az lerí az emberről. Kisvártatva két csinos lány áll meg mellette, nyilván párizsi diáklányok, unszolják, vegye meg a folyóiratukat. A fiatalember rájuk vigyorog: Hát azt hiszik, van nekem pénzem? Eltalálták!. Hanem egyiknek is, másiknak is odanyújtja a kenyerét. Mind a ketten illendőségből törnek belőle, majd feltornázzák magukat a mellvédre, s a fiú mellé telepszenek. Egy darabig együtt majszolják a kenyeret. S nem történik semmi. Aztán fogják magukat, s mennek tovább. A fiú természetesen jött valahonnan. Később felszedelőzködött, megállt, körüljárta a kated- rálist. Ez annyira megnyerte a tetszésemet, hogy elhatároztam, én is böjtölni fogok. Ej, mondom, fogom én lépten-nyomon átszámolgatni a frankot koronára, s kínlódni, amikor úgysem számolok ki semmit, sem a koronáim gyengeségét, sem a frank erejét. így aztán egy csapásra csinos kis összeget nyertem borravaló céljára. Önök talán megmosolyogják a hóbortomat, de állítom, hogy mindazt a szépet, amiben részem volt itt, a böjt fiatalító erejének tulajdoníthatom. így fedeztem fel a szállóm éjjeli portásában a spanyol képzőművészt. Megengedte, hogy a padlásszobájában töltsem az éjszakát. Már feküdtem, mint egy ravatalon, arccal éppen a párizsi éjszakák rózsaszín egébe tárt szűk tetőablak alatt, amikor két, majd később még három fiatalember surrant be hozzám. Nem jött álom a szemükre, mint ahogy az enyémre sem. Kis idő múlva hallom, amint egyikük némi iróniával a rádióból jól ismert hangot, a Tábornok hangját mímeli: Elhatároztuk, hogy Franciaországot naggyá és dicsővé tesszük. Ez az adott pillanatban körülbelül annyit jelentett: Igaz-e srácok, jó volna jóllakni, rágyújtani! Úgy kell nektek, maradtatok volna otthon a feneketeken. S mivel nem erről volt szó, derültek rajta. Engem viszont az lepett meg, hogy még itt a padláson is feldereng a Tábornok hórihorgas alakja, mégpedig a dicsőség és a drágaság kapcsán. Tudni való, hogy a drágaság kizárólag itt idézi a dicsőséget, más tájakon a szolgaságot is idézheti. Abbahagytam hát az alakoskodást, hogy alszom a ravatalomon. Cigarettával kínáltam a fiúkat, szóba elegyedtünk. Megtudtam, miért jöttek el otthonról. Csak úgy. Nem könyörögtek alamizsnáért a szüleiknek, az öt agyonböj- tölt fiú egyszerűen feljött a városba látni, hogy lásson. Nem kell az ilyesmit szó szerint venni, de van benne valami. Mentünk, hogy menjünk. Értsd, éppen ide. Először, természetesen, Párizsba. Lehet, hogy ez Baudelaire verse. Csak azok az igazi utazók, akik mennek, hogy menjenek. Kicsit talán megjátszották a formát, de akkor is. Ez az ország egyszerűen vonzza a fiatalembereket. Az utazás ma már nem gond. Ha zsebeiket kibélelnék a szülők bankóival, ugyan ki törődne vele, hogy itt jártak. Kora este, amint a szállodám felé ballagok, a Szajna-part kő mellvédjén, a Cité hídjain mindenfelé csoportokban üldögélő fiatalokat látok. Egyenként vagy párosával szivárognak a Citébe, a Notre-Dame szigetéhez, s megszállják a parti mellvédet. Ülnek és bámulnak: Ez hát Párizs, ez ő, az édes francia föld. Mind ugyanúgy, önkéntelenül lemennek a folyóhoz, le a vízhez. Leülnek, s tovább lóbálják a lábukat, így az ember névtelen teremtmény, égi madár. Nem látja, nem ítéli el, nem rója meg
