Irodalmi Szemle, 1993
1993/11 - DOMINIK TATARKA: Az istenek tiszteletéről
Az istenek tiszteletéről hogy az ember halálnemül is az éhségsztrájkot választaná legszívesebben. Tudja, a férfiak és a nemzetek tetteikből, műveikből, gesztusaikból értik meg egymást, bárhogyan zúg, bömböl vagy mennydörög is a szó. A piac előtt azoknak a Noé bárkájához hasonló teherautóknak egyikéből, amilyenek halomszám szállítják Párizs gyomrába a zöldséget és a gyümölcsöt, az orrom előtt huppant a földre egy nyúlánk fiatalember, könnyű hátizsákkal a vállán s olyan öltözékben, amely valami módon egyenruhára emlékezteti az embert: sűrű szövésű, feszes vászonnadrágot és ugyanolyan agyonmosott vászonzubbonyt viselt. A hátizsák kétségtelenül katonai holmi. A kocsikísérő, talán a rakomány gazdája, oldalba böki, és tréfásan, játékosan megjegyzi: Hát itt lennénk, Párizs ege alatt. Nos? Volna kedve segédkezni a kirakodásnál? Jól jött az útitárs, grátisz hoztuk magát, az világos, de mégis... Én? Mire a fiatalember bravúrosan egy ujjal messze röpíti a hátizsákját. Olyan puhán huppan az a földre, hogy tartalék ingnél és esőköpenynél aligha van több benne. Ugyanilyen bravúros tempóban emelkednek rakássá a takaros hagymás zsákok is. Salut. A fiatalember a homlokához emelt ujjal jelzi: Kész, kvittek vagyunk. S már odébb is áll. A metró legközelebbi lejárójánál szemügyre veszi a város térképét. De nem megy le. Bizonyára olvas újságot, s tudja, hogy a földalatti sztrájkol. Az ifjú turistának sem az ácsorgásából, sem a tartásából nem derül ki, vajon bosszantja-e a sztrájk, hiszen gyalog kell folytatnia az útját, vagy éppenhogy lelkesedéssel fogadja, mert a munkások ezen a helyen megvédték a sztrájkjogát, s éppen most csikarják ki a föld alatti munkaidejük csökkentését. Nincs az embernek szüksége Sherlock Holmes megfigyelő- és dedukálóképessé- gére, hogy már az első pillanatban holtbiztosán tudja a pelyhes állú fiatalemberről, illetve még csak fiatalemberkéről, hogy először jár ebben a metropolisban. A kocsikísérő udvariasan, rokonszenvezőn, de leheletnyi iróniával bánt vele. Ő erre büszkén és energikusan reagált. Elhozott egy darabon, de ha célzásokat tesz, akár élcelődve is, hogy mégiscsak viszonoznom kellene a jó szolgálatot, ám legyen. — S mikor meghívták a bisztróba, visszautasította. Mutatóujját üdvözlésképp a homlokához érintette, Salut, legalább nem maradtam adós a szívességükért. Az ember mindent ismerősnek, emlékezetesnek talál rajta: a sörényét, no meg a büszkeségét, árulkodó ízlését. Olyan óvatosan bánik a könnyű, félig üres hátizsákkal, mintha radarkészülék volna, s mintha nem is a párizsi bulvárokat koptatná, hanem a Rysyre, a Tátra egyik csúcsára kaptatna fel. Ujjait a szíjak alá dugja, s a járdát nézi. Nem tekinget turisták módjára jobbra-balra, nem bámulja sem a nőket, sem a kirakatokat. Ha az ember így elkíséri egy darabon, kiderül róla, hogy a turisták Párizsa nem nagyon érdekli, filmhíradókból és útikönyvekből már rég ismeri az egészet. Vásárolni sem kíván semmit. S a könnyű, üres hátizsák, amit oly óvatosan visz, olyasmi lehet, mint egy adó-vevő állomás, amelyet figyelmesen hallgat. S vajon mit hallgat ilyen korban az ember? Valószínű, hogy csak azt, amit vár — akár beteljesül az, akár nem —, valószínű, hogy az érzéseit hallgatja. Az út egyenesen a Szajnához vezeti. S tovább a parton a sziget felé, amely századok óta a Notre-Dame hajójaként lebeg a folyón. Caesar korában alacsony, nádasokkal borított szigetként ismerték. Azóta, mondják, emberi csontokból nőtt naggyá. Ez a rész a Cité, a Civitas, a Község, a város és az ország magva. Az ifjú, akit atyailag követünk, egész idáig ballagott. Rádőlt a kő mellvédre, később feltornázta rá magát, s rátelepedett, hogy ott legyen előtte együtt minden, a
