Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - PHILIPPE SOLLERS: Utószó Kundera Halhatatlanság című regényéhez
Utószó Kundera Halhatatlanság című regényéhez Kundera. Vagy még inkább: sok az ember, kevés a gondolat. Az emberek életét mintha előre filmre vették volna a fényképész Isten szeme előtt, aki az állandó indiszkréció alakjában tetszeleg. Egyesek — akik hovatovább kevesebben vannak — a lelkűk mélyén szenvednek ettől az üres, prostituáló nyilvános szerepjátszástól (Agnes és az apja); mások pedig valamiféle öngyilkos exhibicionizmussal maguk is hozzájárulnak ehhez az általános zűrzavarhoz (Laura, a szeretője, Bemard, Paul), végül némelyek — de csak nagyon ritkán — illúziók nélkül szembeszegülnek. /I képek, les, images, mindenütt parancsokká válnak; a reklámsloganek hangjai jelentik annak az uralmát, amit Kundera imagológiának nevez (a következő hónapokban mindenki ezt a szót fogja szajkózni). Az ideológusok elvesztették hatalmukat (ezt nemrég a történelem bizonyította), és szerepüket nyomban nagy lelkesedéssel átvették az imagológusok. Az ideológia (túlságosan nehézkes, archaikus, Hitler, Sztálin, Mussolini, Ceausescu és társaik) likvidálása mától általános ellenőrzés alatt áll, amit karitatív, bensőséges s fóleg egyetértő szabadságként prezentálnak nekünk, mert azon nyomban a közvélemény-kutatás szondáival mint a demokratikus uralkodási mód feddhetetlen eszközeivel hagyatják jóvá. Imagológusok? Hatalmasabbak a politikusoknál, a realitás megállíthatatlan elillanásának propagandistái; őket követik az információ minden formájának (szórakoztató játékok, az elkövetés pillantában filmezett gyilkosságok, tankok, varieté, érzelmi szirup, szalagra felvett ki-kirobbanó nevetés) hivatalnokai. Mialatt ezeket a sorokat írom, a házammal szemben egy nagy plakát ordító gyereket ábrázol, a gyerek szája szélesen kitátva, a lába gipszben. Felirat: Köszönjük, hogy beleavatkoznak abba, amihez semmi közük. Ki szegülne szembe a gyáván ütlegelt gyerekek e nemes hadjáratával? Senki. De itt nem is annyira a gyermekek védelmének igazságos ügye a fontos, mint inkább az utasítás, hogy betekintsünk mások magánéletébe, mert hát miért ne törődjünk szomszédaink boldogságával akaratuk ellenére is? Az alattam lakó hölgy talán nem boldogtalan? Nem szent kötelességem közbelépni? S éppen azért nem ösztönöz arra, hogy abba avatkozzam, amihez semmi közöm, mert az, amihez közöm van, bosszant, nyomaszt, idegesít? Egyébként ez a Kundera-regény valóban kapóra jött nekünk? Alattomosan nem azt célozza, hogy megfosszon a demokráciához és csábító jövőjéhez fűzött reményeinktől? Miért tette fel az emberi jogok apoteózisára a Panteon nekrofil halhatatlanságának koronáját? Kundera művészetét véleményem szerint két sajátságban összegezhetjük: egyrészt Kundera szereti átfedni a nagy Históriát kis históriákkal (a két utolsó évszázad európai történelmét a mai Párizs mindennapi életével), s az egyikkel megvilágítja a másikat; másrészt: különös természetességgel születik meg nála a provokáló gondolat a konkrét jelenetből (a férfi számadást készít szexuális életéről és rádöbben, hogy szinte mindent elfelejtett), vagy egy jelenet filozófiai reflexiókból születik! Kundera regényei — különösképpen ez — olyanok, mint a mindkét oldaláról leteríthető abrosz, olyanok, mint az „egzisztenciális matematika" (új mágikus tudomány) tanfolyamának demonstrációi. Követik Agnes, Paul, Laura tragikomikus kalandjait, s ugyanakkor Goethe és Bettina von Amim megható és komikus történetét (avagy: hogyan lesz a nagy férfiú a nő önmaga iránti nagy szerelmének a zsákmánya; a stílus: a nagy férfiaknak hálás hisztéria). Eltöprengek a különc Avenarius professzor éjszakai csámborgásain, ezen a feddhetetlen külsejű anarchistán, aki konyhakéssel lyukasztja ki az autók gumikerekét, ugyanakkor megpróbálom megérteni, hogyan született meg a XIX. század elején az az ember, akit Kundera homo szentimentálisznak nevez, megpróbálom megérteni a romantizmust, az „extrakoitális szerelmet", „a lélek hipertrófiáját", narcissistikus progresszióelvűséget, a halhatatlan halál bűvöletét, később a totalitarizmust s végül az új analfabetizmusnak, az ész és az akarat abdikációjának, a frigid szemérmetlenségnek és a közönyös szív érzelmi túláradásának elvadult képeit (images) — s mindezt „a nevetés demokratikus görcsébe" csomagoltan. Maga az ördög irányítja a bált, de az a legrosszabb, hogy ez egy jó ördög, tehát legyőzhetetlen, morbid tulajdonsága csupán az, hogy a komikumban is híján van a humorérzéknek. Az Isten,
