Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - PHILIPPE SOLLERS: Utószó Kundera Halhatatlanság című regényéhez
PHILIPPE SOLLERS Utószó Kundera Halhatatlanság című regényéhez Mi a nagy regény ? Élő szervezet, amely minden időt felemészt lassú menetéhez, ugyanakkor egyetlen percre sem hagyja az olvasót közönybe süllyedni; három fordulatra tökéletesen bezárt egész, mégis minden része szót kér. Mindenki számára megfelelő könyv (mi lesz tovább? mi történik a regényalakkal?), még a legigényesebb számára is (hogy komponálja meg a szerző a történetet? milyenek a titkos szándékai?) Mindezt el lehet mondani a Halhatatlanságról, vitathatatlanul Milan Kundera legátgondoltabb, de legmerészebb regényéről. Az író megengedte magának a merészség luxusát, jóllehet már nyugodtan élvezhette volna szolidan megalapozott dicsőségét. Csakhogy ez aligha lehetséges, nem lehet őt csak úgy saját csapdájába ejteni. Még egyszer sikerült megszöknie. Minden bizonnyal rosszul őrizték. Atkozott akrobata! Párizs kellős közepén! Üres kézzel, üres zsebekkel. Csak az írógéppel. S még megköveteli, hogy az első sortól az utolsóig elolvassuk. Ami megtörtént. Resumé: ez chef-d'oeuvre. A kiadói és újságírói világ rosszul leplezett féltékenysége: lehetséges, de ez már így szokott lenni. Az első jó hír tehát ez: Milan Kunderának végképp nem áll szándékában beletörődni abba, hogy Milan Kundera legyen, de éppen Milan Kundera névvel írta alá ezt a csodálatos és ördögi „francia" regényt. Mintha csak Kafka, visszatérve hozzánk, a pokolba küldte volna az összes klisét és minden róla írt szakdolgozatot, hogy elbűvöljön bennünket a legegyszerűbb és legközvetlenebb szavakkal. A cselekmény ugyanolyan természetességgel játszódik le az ultramodern Montpamas- se-on, mint ahogy egykor Prágában. Vagy képzeljék el, hogy Marcel Proust elutasítva a tonnányi kommentárral narkotizált Proustot itt, mindenki előtt, teljes időszerűségben csupán Marcel Proust merészelne lenni. Micsoda illetlenség! Milyen tanácstalanság a televízió esti híreiben! A Halhatatlanságban rég halott Goethe és Hemingway meg merik mondani véleményüket arról, mivé tette őket a színházzá vált mai világ hiúsága. A túlvilágon vannak, s a határtalan és rosszindulatú ostobaságról csevegnek, amelynek állandó céltáblái. Megvan róluk a véleményük, s végképp nem szomorúak. De térjünk vissza. A regény elején a medencével, tükrökkel ellátott előkelő fitness-klubban találjuk pihenés közben az elbeszélőt. Egy hatvan-hatvanöt éves hölgyet figyel, akinek éppen véget ért az iiszóleckéje. A jelenet kínos és komikus. A hölgy távozik, megfordul és búcsút int az úszómesternek, aki gúnyosan mosolyog rajta. Ez a gesztus múlékony, bájos, fiatalos, megejtő és elkápráztató. A könyv minduntalan visszatér hozzá mint e többdimenziós történet vezérfonalához (ez tehát a testmozgás változatainak regénye). Ez a gesztus működésbe hozza a képzeletet, belőle születnek meg a főszereplők: Agnes és a húga, Laura, az apjuk, aki a tapintatosság mániákusa; Paul, az első lány férje, aki később a másikat veszi feleségül (a partneri kapcsolatok felbomlásának tanulmánya). Egy másik ihletforrás: a rádió; az elbeszélő reggel félálomban hallgatja: szakadatlan kusza áradat, a világ új urainak ideges hangjaiból készült fózet. Itt vanak tehát egyrészt a többé-kevésbé híres, ugyanakkor teljesen védtelen holtak, s aztán itt vannak a teljesen megzavart s a modern világ termelte irrealitásnak hovatovább jobban alárendelt élők. Sok az ember, kevés a gesztus — mondja
