Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - MILAN KUNDERA: Halhatatlanság
Halhatatlanság komédia. Ma már nincsenek hedonisták — mondta jelentőségteljes nyomatékkai az utolsó szavakat, majd mosolyogva hozzátette: — Persze rajtam kívül! — S folytatta: — Bármit mondjanak is, ha valóban lehetőséget kapnának a választásra, mindenki, én mondom neked, mindenki inkább végigsétálna vele a téren. Mert mindenki azt szeretné, hogy mások csodálják, lemondva az élvezetről is. A látszat a fontos, nem pedig a valóság. A valóság senkinek semmit nem jelent. Senkinek. S az ügyvédem számára aztán igazán nem jelent semmit. — Majd némi gyöngédséggel mondta: — S ezért ünnepélyesen ígéretet teszek, hogy nem éri bán- tódás. A fejen éktelenkedő szarvak láthatatlanok maradnak. Égszínkékek lesznek szép időben, és szürkék az esőben. — Aztán még hozzátette: Egyébként egy férfi sem gyanúsítja meg azt az embert, aki késsel a kezében erőszakolja meg a nőket, hogy a felesége szeretője. Ez a két kép ugyanis nem vág egybe. (...) S ebben a pillanatban megértettem: ha nem tulajdoníthatunk fontosságot a világnak, amely fontosnak tartja magát, ha ebben a világban nevetésünk nem talál visszhangra, csupán egyetlen dolog marad számunkra: egészként kezelni a világot, és játékunk tárgyává tenni; játékká tenni. Avenarius játszik, s a jelentéktelen világban az egyetlen jelentős dolog számára a játék. Tudja azonban, hogy ezzel a játékkal senkit sem nevettet meg. Mikor az ökológusoknak adott elő, senkit sem akart mulattatni. Csak saját magát. — Úgy játszol a világgal, mint egy melankolikus gyerek, akinek nincs kisöccse — mondtam. Igen, ez Avenariusra jellemző metafora! Amióta csak ismerem, ezt kerestem! Végre megvan! Avenarius mosolygott, mint egy melankolikus gyerek. Aztán így szólt. — Kisöcsém nincs, de itt vagy nekem te. Felállt, én is felálltam, s úgy tűnt, hogy Avenarius utolsó szavai után nem marad más hátra, mint hogy egymás nyakába boruljunk. De aztán tudatosítottuk, hogy fürdőruhában vagyunk, és elrettentett bennünket meztelen hasunk meghitt érintése. Zavartan felnevettünk s az öltözőbe mentünk, ahol gitárral kísért magas női hang üvöltött a hangszóróból, s már nem volt kedvünk folytatni a beszélgetést. Aztán beléptünk a liftbe. Avenarius az alagsorba ment, ott parkolt a Mercedese, én a földszinten vettem búcsút tőle. A hallban kiragasztott öt plakátról öt különböző arc nevetett rám egyformán vigyorgó fogakkal. Félelem fogott el, hogy megharapnak, és kisiettem az utcára. Az úttestet szüntelenül dudáló autók tömege lepte el, a motorkerékpárok felmentek a járdára, és a járókelők között robogtak. Ágnesre gondoltam. Pontosan két éve annak, hogy először képzeltem el őt, amikor fönt a klubban a nyugágyon vártam Avenariust. Ez az oka, hogy ma rendeltem egy üveg bort. Befejeztem a regényt, s ugyanazon a helyen akartam ezt megünnepelni, ahol az első gondolata megszületett, Az autók dudáltak, és dühös emberek kiabálása hallatszott. Ilyen helyzetben fogta el a vágy Ágnest, hogy nefelejcset vegyen, csak egyetlen szál virágot, s a szeme elé tartsa mint a szépség utolsó, alig látható nyomát. Fordította P. Olexo Anna
