Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - MILAN KUNDERA: Halhatatlanság
MILAN KUNDERA állapította, hogy a szerelem határain túli területre került, úgy találta, hogy lemondása a festészetről megbocsáthatatlan kapituláció. Újra elővette füzetét, és vázlatokat készített a képekhez, amelyeket meg akart festeni. Rádöbbent azonban, hogy a visszatérés már lehetetlen. Gimnazistaként elképzelte a világ festőit, ahogy ugyanazon a nagy úton haladnak; a királyi út volt az, amely a gótikus festőktől a reneszánsz nagy olasz festőihez, majd tovább a hollandokhoz vezetett, tőlük pedig Delacroix-hoz, Delacroix-tól Manet-hoz, Manet-tól Monet-hoz, Bonnard-tól (ó, hogy szerette Bonnard-t!) Matisse-hoz, Cézanne-tól Picassóhoz. A festők nem csoportokban meneteltek azon az úton, mint a katonák, egyenként vonultak, mégis az, amit az egyik felfedezett, ihletként szolgált a másiknak, és valamennyien tudták, hogy utat törnek előre, az ismeretlenbe, s ez volt a közös céljuk, amely valamennyiüket egyesítette. Aztán egyszer csak eltűnt az út. Olyan volt ez, mint amikor felébredünk egy csodálatos álomból; egy ideig még keressük a halványodó álomképeket, míg végül megértjük, hogy az álmokat nem lehet visszaidézni. Az út eltűnt, de a festők lelkében mégis megmaradt az „előrehaladás" olthatatlan vágya. De hol van az „előre", ha már nincs út? Mely irányban kell keresni az elvesztett „előrét"? S így az előrehaladás vágya a festők neurózisává vált; mindegyik más irányba szaladt, közben szüntelenül keresztezték egymás útját, akárcsak a tömeg, amely ugyanazon a téren fel-alá jár. Különbözni akartak egymástól, és mindegyik újra felfedezte a már felfedezettet. Szerencsére hamarosan akadtak emberek (nem festők, hanem kereskedők és kiállításszervezők az ügynökeikkel és sajtótanácsadóikkal együtt), akik rendet teremtettek, és meghatározták, mit kell ebben vagy abban az évben újra felfedezni. A rend újrateremtése nagy mértékben fellendítette a jelenkori képek árusítását. Most ugyanazok a gazdagok vették meg ezeket a képeket a szalonjaikba, akik még tíz évvel ezelőtt kinevették Picassót meg Dalit, s ezért Rubens szívből gyűlölte őket. A gazdagok most elhatározták, hogy modernek lesznek, és Rubens megkönnyebbülten fellélegzett, hogy nem festő. Egyszer ellátogatott New Yorkba, a Modem Művészet Múzeumába. Az első emeleten volt Matisse, Braque, Picasso, Miró, Dali, Emst, s ő boldog volt. A vásznon látott ecsetvonások vad élvezetet fejeztek ki. A valóságot gyönyörűségesen megerőszakolták, akárcsak a faun a nőt, vagy a festővel csapott össze, mint a bika a torreádorral. De mikor felment a következő emeletre, ahol a legeslegjelenebb kor képei sorakoztak, egyszeriben a sivatagban találta magát; sehol sem látta a vásznakon a vidám ecsetvonásokat; sehol az élvezet nyomait; eltűnt a bika és a torreádor; a képek száműzték magukból vagy cinikus és lélektelen hűséggel utánozták a valóságot. A két emelet között a Léthé folyó höm- pölygött, a halál és a feledés folyója. Akkor Rubens azt mondta, hogy a festészetről való lemondásának talán mélyebb oka volt, mint a tehetség vagy az elhivatottság hiánya: az európai festőművészet számlapján elmúlt éjfél. Mivel foglalkozna a XIX. századba áthelyezett alkimista lángelme? Mivé vált volna Kolumbusz Kristóf ma, amikor a tengeri utakat közlekedési társaságok ezrei uralják? Mit írt volna Shakespeare abban a korban, amikor még nem volt, vagy már megszűnt létezni a színház? Ezek nem szónoki kérdések. Amikor egy embernek arra a tevékenységre van tehetsége, amelynek számlapján már elmúlt éjfél (vagy még nem ütött az első óra), mivé lesz ez a tehetség? Átváltozik? Netán alkalmazkodik? Kolumbusz Kristóf egy utazási társaság igazgatója lesz? Shakespeare Hollywoodnak ír for-
