Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - MILAN KUNDERA: Halhatatlanság
Halhatatlanság Emlékezzünk csak vissza a vitustáncot járó liftben álló Ágnesre. Jóllehet a kibernetika szakértője volt, végképp nem tudta megmagyarázni, mi történik ennek a gépnek a műszaki fejében, ugyanolyan idegen és kiismerhetetlen számára, akárcsak a naponta használt tárgyak mechanizmusa a telefon mellett lévő kis computertől kezdve az edénymosogatóig. Ellenben Goethe a történelemnek abban a rövid töredékében élt, amikor a technika színvonala az életet bizonyos mértékben kényelmesebbé tette, de a művelt ember még minden használt géphez érthetett. Goethe tudta, miből és hogyan épült fel a ház, amelyben lakott, tudta, miért ég a petróleumlámpa, ismerte ama távcső elvét, amellyel Bettinával együtt kémlelték a Merkúrt; maga ugyan nem tudott műteni, de több műtétnél asszisztált, s mikor megbetegedett, az orvossal egy szakavatott ember szókincsével értekezhetett. A műszaki tárgyak világa érthető és áttekinthető volt számára. Ez volt Goethe nagy pillanata az európai történelem közepette, az a pillanat, amelyre a rázkódó és táncoló liftben fogva tartott ember sóvárogva gondol. Beethoven műve ott kezdődik, ahol véget ér Goethe középpontja. Ott helyezkedik el, ahol a világ kezdi fokozatosan elveszteni áttekinthetőségét, homályossá válik, hovatovább érthetetlenebb, az ismeretlenbe rohan, míg az ember, akit elárult a világ, önmagába menekül, a sóvárgásába, az álmaiba, a lázadásába, és oly mértékben megengedi, hogy túlharsogja fájó bensőjének hangja, hogy már nem hallja a kívülről hozzá intézett hangokat. Bensőjének ordítását Goethe elviselhetetlen lármaként érzékelte. Goethe gyűlölte a zajt. Ez köztudott róla. Még a távoli kutyaugatást sem bírta elviselni. Állítólag nem szerette a zenét. Ez nagy tévedés. A zenekart nem szerette. Szerette Bachot, mert ő még önállóan vezetett hangok áttetsző kombinációjaként értelmezte a zenét, s e hangok mindegyike világosan kivehető volt. Beethoven szimfóniáiban azonban a hangszerek egyes hangjai egybeolvadtak az üvöltés és jajveszékelés hangamalgámjában. Goethe ugyanúgy nem bírta elviselni a zenekar üvöltését, mint a lélek hangos sírását sem. A Bettina-féle nemzedék tudatában volt annak, milyen nemtetszéssel nézi őket az isteni Goethe, és hogy betapasztja a fülét. Ezt nem tudták neki megbocsátani, és támadták őt mint a lélek, a lázadás és az érzelem ellenségét. Bettina a költő Brentano húga s a költő Arnim felesége volt, és imádta Beethovent. A romantikusok nemzedékéhez tartozott, ugyanakkor Goethe barátnőjének vallotta magát. Ilyen kiváltságos helyzetet senki sem élvezhetett: olyan volt, mint egy királynő, aki két birodalomban uralkodik. Könyve a Goethe iránti mély tisztelet kinyilvánítása. Minden egyes levele a nagy költőhöz intézett egyetlen szerelmi dal. Igen, de mivel mindenki tudott a pápaszeméről, amelyet Goethe asszony földhöz vágott, meg arról, hogy Goethe akkor a dühös fúria oldalára állva szégyenletesen elárulta a szerető gyermeket, ez a könyv egyben (sokkal inkább) a szerelem leckéje is a halott költőnek, aki szemtől szemben a nagy érzéssel úgy viselkedett, mint egy nyárspolgár, s a szenvedélyt feláldozta a házasság nyugalmának oltárán. Bettina könyve egyszerre volt tiszteletadás és megleckéztetés is. 17 Hemingway és Goethe a túlvilág útjain távolodik, s önök megkérdezik tőlem, micsoda ötlet volt ez, éppen ezt a két embert összehozni. Hiszen végképp nem
