Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - MILAN KUNDERA: Halhatatlanság
MILAN KUNDERA tartoznak egymáshoz, nincs bennük semmi közös! Na és? Mit gondolnak, kivel akarta Goethe a túlvilágon tölteni az idejét? Herderrel talán? Hölderlinnel? Bettinával? Eckermann-nal? Gondoljanak csak Ágnesre? Milyen iszonyattal töltötte el már pusztán annak a gondolata is, hogy a túlvilágon ismét hallania kellene a szombati szaunában a női fecsegést! Halála után nem vágyik az együttlétre sem Paullal, sem Brigitte-tel. Miért kellene hát Goethének Herder után sóvárognia? Sőt még azt is megmondom, jóllehet majdnem káromlásként hangzik, hogy Schiller után sem vágyik. Életében ezt sohasem vallotta volna be, mert szomorú mérleg lett volna, hogy egész életében egyetlen nagy barátja sem volt. Vitathatatlanul Schiller volt neki valamennyiük közül a legdrágább. Ám a legdrágább szó csupán azt jelenti, hogy drágább volt neki másoknál, akik, őszintén szólva, olyan nagyon drágák nem voltak neki. Kortársai voltak, nem ő választotta ki őket. Schillert sem választotta ki. Amikor egy napon rádöbbent, hogy egész életében a körében lesznek, összeszorult a torka. Mit tehetett, bele kellett törődnie. Volt azonban rá valamilyen oka, hogy halála után is velük legyen? Ezért a legőszintébb szeretetből az oldalára álmodtam valakit, aki a nagy költőt nagyon érdekli (ha netán elfelejtették volna, eszükbe juttatom, hogy Goethét életében teljesen elbűvölte Amerika!) és nem emlékezteti a sápadt arcú romantikusok bandájára, akik életének alkonyán teljesen hatalmukba kerítették Németországot. — Tudja, Johann — mondta Hemingway —, nagy szerencsémnek tartom, hogy itt lehetek önnel. Az emberek szinte remegve tisztelik önt, úgyhogy feleségeim meg az öreg Gertrude Stein is jó messziről elkerülnek. — Majd nagyot nevetett: — Ha csak nem azért, mert olyan elképesztő madárijesztő benyomását kelti! Hogy Hemingway szavait érthetővé tegyem, el kell mondanom, hogy a halhatatlanok túlvilági sétáikra életüknek azt az alakját vehetik fel, amelyiket akarják. És Goethe utolsó éveinek alakját választotta; így a legközelebbi rokonain kívül senki sem ismerte: homlokára feje köré tekert zsinórral áttetsző zöld lemezt erősített, mert égett a szeme; a lábára papucsot húzott; s a nyaka köré vastag gyapjúsálat kanyarított, mert félt a meghűléstől. Amikor Goethe meghallotta, hogy elképesztő madárijesztő, boldogan felkacagott, mintha Hemingway éppen a leghízelgőbb bókot mondta volna neki. Aztán hozzáhajolt és a fülébe súgta: — Leginkább Bettina miatt öltöztem ilyen madárijesztőnek. Mert jártában-kel- tében mindenütt az irántam érzett nagy szerelméről beszél. Hát azt akarom, hogy az emberek lássák ennek a szerelemnek a tárgyát. Ha távolról meglát, elszalad. S én tudom, toporzékol dühében, hogy ebben az alakban sétálok: fogatlanul, kopaszon s ezzel a mulatságos dologgal a szemem fölött. Negyedik rész Homo szentimentális 8 A homo szentimentális nem definiálható érző emberként (hiszen valamennyien érzünk), olyan ember, aki az érzelmet értékké emelte. Abban a pillanatban, amikor az érzést értéknek tartják, mindenki érezni akar; s mivel valamennyien sze
