Irodalmi Szemle, 1993

1993/9 - DUBA GYULA: A bölcselet csábítása

DUBA GYULA

landó a mozgás, pereg a homok, de éppen ezért nincs „megmaradás", nincs, nem lehet „lét", mert akkor „megállna" az idő!)

Mintha a végleges elméletek korát élnénk! Döbbenetes az az elvontság, ahol ma az irodalomelméleti gondolkodás tart, és szívszorító az alkotói Én részleges önfeladására irányuló görcsös, elszánt igyekezet, amellyel az író a nyelvben próbálja megtalálni a lét módját, a stílusban, a kompozícióban, az intellektua- lizációban és az elméleti elvontságban keres fogódzókat, hogy alkotóként önmagára találjon. A jó értelemben vett gondolati színvonal és fogalmi elvontság mindig is a művészi érték velejárója volt! Azonban a ma tapasztalható elvontság és nyelvi kizárólagosság, a túlstilizálás mértéke, amely a mű kommunikációs lehetőségeit is leszűkíti, túlzottnak tűnik fel.

Az irodalomelméleti elvontság mértéke azonban elgondolkoztató! A posztmodernizmus elméleti apostolai már-már az önmagától való teljes elvonatkoztatás emberfeletti képességét várnák el az írótól. A szerzőnek eszerint valamiféle nyelvi automatizmussá kellene válnia, melyet a nyelv tulajdonképpen bekebelez. Herbert Marcuse híres könyvében, Az egydimenziós emberben leírja a fogyasztói társadalom „egydimenziós" voltának mechanizmusát és természetét. Nincs mód elméletét részletesebben ismertetnem, csupán végkövetkeztetésére utalok: a két (atom)hatalmi világban a túltechnizált és fogyasztásra berendezkedett, totálisan manipulált és az ellenzékiséget anyagi bőségével eleve leszerelő civilizáció az Én — a gondolkodás — kritikátlanná válását eredményezi, a szellemiség ella- posodását, önfeladását. „Egydimenziós" gonolkodásra készteti az Embert. Ebből a talajból hajt ki számos művészi és elméleti kezdeményezés, mintegy az elvesző Én erejét és önállóságát bizonyítandó, de innen ered a sok absztrakt elmélet és végletesen elvont művészi eszmény is. Ezek mögött az (amerikai) egyetemek szellemi életterét (is) láthatjuk, a tudósi érvényesülés egyéni teljesítményeit, amelyek a nyelvtudományok korszakos diadalainak a jegyében az életes — realisztikus és érzékletes — irodalomeszmények ellenében hathatnak. Ezek az elméletek azelőtt „csak" csábítottak, ma azonban szabadon elfogadhatók, utánozhatok és adaptálhatók. A modernség — posztmodemség elvei találkoznak és megütköznek Kelet-Közép-Európa nyers valóságával. Mindez természetes és korrekt folyamat mindaddig, amíg közben éberek vagyunk, és öntudatunk, kritikai érzékünk el nem alszik (vagy ellenállás nélkül behódol a divatnak!)

Irodalmunk identitásgondjairól és közép-európaiságáról Szigeti László beszélget Tőzsérrel. Tőzsér válaszaiban Európa talán legidőszerűbb dilemmái húzódnak meg. Az időszerű politikai éllel feltett kérdésekre adott válaszok történeti látásmódot és gondolati mélységet tükröznek. Ez az interjú Tőzsér szellemi látóhatárának teljes képe! A művészi formának való elkötelezettsége és esztétikai igényessége mellett feltárja gondolkodása kultúrtörténeti méreteit, közéleti felelőssége és aktuálpolitikai érzékenysége fő vonásait, nem kevésbé olvasottságát és széles körű figyelmét. Mondhatnánk: a költő tudósi felkészültségét tükrözi! Elméleteit elsősorban irodalmi alapokra építi. Egykori megfogalmazását, „az irodalom valósága" fogalmát mint szemléletmódot és esztétikai alapfogalmat megőrizte. Erre alapozza irodalmunk identitását és európaiságát, az író tudatát, pontosabban „lét nélküli tudat"-át, amely elmélet mint gondolati szimbólum Tő-