Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - DUBA GYULA: A bölcselet csábítása
A bölcselet csábítása Cselényi László költészete — ebben a könyvében a Téridő-szonáta című Cse- lényi-kötetet elemzi Tőzsér — komoly dilemma elé állítja a kritikust. Cselényi költészetét illetően „számos fenntartása van", de ezek ellenére is „az 1945 utáni szlovákiai magyar líra legnagyobb vállalkozásának" tartja. Okos, néhol „túl tudatos" elemzéseit, melyek során Nicolai Hartmann, Mallarmé, Bata Imre, József Attila, Werner Heisenberg, Umberto Eco, Robbe Grilet, Spinoza, James Joyce és Lukács György a hivatkozási alap, nincs mód ismertetnem. írásában alapjában véve a szülőföld (a Duna-táj) és a nagyvilág (Párizs) hatalmas ívét, annak költői feldolgozását vizsgálja. A költő eredményeit tehát problematikusaknak, ugyanakkor tiszteletre méltóaknak ítéli. Indoklásaiból: „A történelem mítoszát megteremteni szándékozó Cselényi, pontosabban lírai hőse ugyanis a korábban, személyes életében szerzett ismereteit egyszerűen nem használja fel. S így történelemképében nem az egyszeri egzisztencia szembesül a történelem helyzeteivel, hanem a steril megismerő elme, amely természetesen steril, azaz sematikus történelmet közvetít. A történelem interpretálása ugyanis csak részben megismerés, részben, sőt talán nagyobbrészt: interpretálás. Sajátos, egyszeri ismereteimet szembesítem valamivel, tehát állást foglalok. Az állásfoglalás pedig mindig aktivitás. A megismerés felkészülés a tettre, de az állásfoglalás maga a tett." Tegyük hozzá: maga az alkotás! De — egy Lukácsra való hivatkozást mellőzve — idézzünk tovább! „Cselényi László ebben a pilanatban (1985) a legnagyobb akci- órádiuszú költőnk. Egykor világot hódítani indult rímeivel. Sokáig csak a programnál maradt, de a Téridő-szonátában valóban világot, sőt világokat hódított meg számunkra a költészet eszközeivel. Olyan területekre merészkedett a költészet törékeny járművével (persze közben jelentős mértékben átalakítva ezt a járművet), ahol előtte még csak a tudományok nehéz terepjárói jártak, s habár megismerő indulata sokszor tűnik öncélúnak a számunkra, az az erő, amellyel ennek az indulatnak esztétikai formát ad, csodálatra késztet bennünket. A Téridő-szonáta a legáltalánosabban fogalmazva a létezési formát kereső elemi akarat lírai objektivációja." Él tehát a remény, hogy tájainkról is vezetnek Európába járható utak! Tőzsér munkái bizonyítják ezt. A feltételeket is megszabják, arra intenek, hogy számunkra az igényesség törvény, és a fegyelmezett becsvágy létkérdés! Maxima- lizmusát ismertük, ma úgy látjuk, hogy igényessége emberméretű és magunkra is kötelező. Közép-európaisága úgyszintén. De ennél a kérdésnél kissé elidőzünk! Számunkra a modem esztétikai tájékozódásban, az egyetemesség kihívásában mindig volt — s van — valami elvágyódás, bizonyos parttalan kötetlenségérzet, valami nagyvonalú „felelőtlenség"! Ellenállhatatlan csábítás: tépd el gyökereid, s szállj szabadon! Rohanj a látomásaid után! Messzi értékek csillogására függeszd tekinteted! Aztán jön a csalódás. Közép-Európa nem a kötetlenség földje, szülőtájaink nem a szabados szárnyalás térségei! A szabadságot itt ki kell harcolni, lehetőségét és méreteit megteremteni. A „homokóra nyakában" nincs nyugalom, csak kavargás, nincs öncélúság és kötetlenség, csak felelős létbölcselet! (Tőzsér metaforáját a „homokóra nyakáról" egyébként némileg képgyanúsnak érzem, mert ha nem az, akkor félelmetesen tragikus: a homokóra nyakában ugyan ál
