Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - DUBA GYULA: A bölcselet csábítása
DUBA GYULA meg, hogy az anyagi és szellemi létezőn túl valami harmadik minőséget képvisel, s talán leginkább az egyén és az univerzum rejtelmes egységének sejtelméhez hasonlít, tehát ahhoz a hithez, hogy az ember még életében kiszabadulhat a lét determinizmusának börtönéből." A hetvenes évek tőzséri költőeszményében, a tárgyias költészet jegyében „a költő már nem is költőnek, tehát külső tudatnak, hanem belső törvénynek, jelenségeket, tárgyakat mozgató erőnek hat. Más szóval a gondolatnak és a képnek, a külső világnak: a tárgyaknak, tehát a költészet alapanyagának és a költő belső világának teljes egyesüléséről van szó... A költői én s a tudat itt már csak kötőszövet, szerkezet, törvény, sőt nemegyszer már az sem." A szavak által „önszerveződő vers" javára a költői egyéniség alábecsülése, ez az érdekes és érzékletes illúzió mára megszűnni látszik. A költő „objektiválódott", alkotó szubjektum lett, aki „a saját anyagában akarja megélni a világ ellentmondásait és saját eszközeivel kísérli meg feloldásukat". A költői erő és kifejezőkészség reális méreteket nyer, de a vers, a líra lényegét körülvevő titokzatosság és a mitikus önszerveződő erők sejtelme tovább él. Ez a „titokhangulat" ma világirodalmi jelenség, talán az információrobbanással párhuzamosan a nyelvi rendszerek előtérbe kerülésének és bizonyos ismeretelméleti tanácstalanságnak a folyománya. A lét megoldhatatlan dilemmái előtt tébláboló költő önmagába vetett hitét feladva, olyan sejtelmes erőkre bízza magát, mint a nyelvben rejtőző és a szóban, a fogalomban kétségkívül jelen lévő vonzások, immanenciák és elemi erők. Legalábbis erre utal a szöveg elfogult tisztelete és az önteremtő nyelv hite, innen a meggyőződés, hogy az irodalmat nem a nyelvvel, hanem a nyelvből kell teremteni! (A nyelv nem eszköz, hanem cél!) Ebből a transzcendens tanácstalanságból következik, hogy a mű születése egyben a mű témája (is), s az új költői érzékenység a szóra, a nyelvre épít, innen a „mozgásban lévő mű”(Eco), a (nyelvi)„anyag természetes mozdulatai", „a világanyag" és más fogalmak, amelyek mind-mind a költőnek a kimondhatatlannal való küzdelmét jelzik. Ez a küzdelem heroikus és sziszifuszi, de nem eredménytelen! A költői kifejezés lényege: a kép. A jó vers — Tőzsér szerint — a művészi „objek- tiváció" sikere, a problematikus vers bűne „a formává nem érlelt tartalom". A költészetet szép metaforával érzékelteti: „a vers által önmagát megteremteni igyekvő létezés kínja". Szerzőnk szívesen idéz, és mindig a legkiválóbb forrásokból. A világirodalmi példák és hatások színvonala írásai felépítését és stílusát is meghatározza. Ez nagy erénye! Stílusát tömör pontosság, érvelését gondolatait emelkedettség jellemzi. Olyan bíráló ő, aki kifogásait hangsúlyozva is megemeli a művet és azt problematikusnak érezve is megtiszteli véleményével, nem mint a kisszerű és felkészületlen kritikus, aki viszont dicsérve is elveszejti azt! Tőzsér esztétikája tehát hangsúlyosan formaközpontú, kritikusunk szétválaszt- hatatlannak tartja a művészi formát és a tartalmat, sőt — akárcsak József Attila — a formának tartalommá való minősülését vallja. Elemzéseiben a forma törvényeit kutatja, számára a tartalom a forma függvénye! Mindezt azonban eddig túlnyomórészt a líra viszonylatában érvényesítette. Az utóbbi időben viszont tanúi vagyunk, hogy figyelme időnként prózaművek felé fordul. Azelőtt a témáihoz való bölcseleti hozzáállás, az elemzéseiben található filozófiai elemek
