Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - DUBA GYULA: A bölcselet csábítása
A bölcselet csábítása még nem használta, s már annak értelmében tájékozódott! Alkati vonása az új iránti érdeklődés, az éppen születő vagy a készülődő iránti érzékenység. Mohó kíváncsiságát bízvást szellemi arcéle fő vonásának és energiái forrásának tekinthetjük! A múlban már időről időre megállapítottam, hogy mágnesként vonzza az új, az éppen időszerű, tehát az egyszeri, ezért eredeti jelenség, nevek sorával lehetne bizonyítani, hogy figyelmét mindig a legújabb, legkorszerűbb kezdeményezések s azok képviselői kötötték le. A klasszikusok is csak akkor fogták meg, ha megsejtette új értelmezésük lehetőségét. Az új iránti szenvedélye — avant- gardizmusa — azonban bizonyos történetiség iránti érzéketlenséget és közömbösséget is eredményez. Ez valószínűleg a kifinomult formaérzékenység velejárója, érzéki valóságlátásának eredménye. Költő volta tehát számomra kétségtelen, elméleti felkészültsége és érdeklődése azonban feltételezi, magyarázata megkívánja, hogy a „lírikus-gondolkodó" fogalmával kissé részletesebben foglalkozzam. Tőzsér kritikusi ihletettségét annak idején a Fábry Zoltánéhoz hasonlítottam! Úgy éreztem, mindkettőjük elemző készségét lírai szenvedély fűti! Az összevetést ma is helytállónak érzem, kibővítve egy újabb vonással. Az értékelések és ítéletek gazdagon megalapozott elméleti hátterét és művelődéstörténeti motiváltságát Tőzsér írásaiban érzem olyan meggyőzőnek, mint annak idején Fábryban éreztem. (Bízom benne, hogy Tőzsémek a változó Fábry-értékelés mai, gyakran ízléstelen kavargásában sincs kedve ellenére ez az összevetés!) Esztétikájáról 1970-ben írtam: "...olyan esztétikai szempontokat alakít ki, amelyek elfogadhatók egy kritikai értékrend alapjául." Tőzsér Árpád mára kiérlelte esztétikai szemléletmódját és értékrendjét, melynek hitelessége és korszerűsége egyetemes irodalmi mércével mérhető. S esztétikájának ebben a hitelességében és korszerűségében talán mégiscsak különbözik egy kicsit Fábrytól! Esztétikája természetének vizsgálatában összegező munkáiból kell kiindulnunk, melyekben általában irodalmunk egy-egy évi hozadékát veszi számba. Egymástól különböző szerzők és művek jellemzése, munkáik összegezése arra készteti, hogy ízlését és fogalmait különféle műminőségekre alkalmazza. A szemünk láttára alakul ki egy irodalomelméleti rendszer, amely — mint már említettük, és ne féljünk megismételni — világirodalmi összevetéseket is kibír. Tőzsér esztétikájának felvázolásához jó kiindulópont lehet egy tömör, immár irodalomtörténeti érvényű megfogalmazása, mely a költészet lényegét érinti, és amelyet konkrét utalásai okán érdemes bővebben idézni: „S tulajdonképpen ezzel veszi kezdetét költészetünk nagykorúsodása. Ekkortól kezdve (ti. a hatvanas évek közepétől — D. Gy.) líránk már nem radikális és egyetemes fordulatokban váltakozik, hanem differenciálódik. S csak a differenciálódás egyik ága az Egyszemű éjszaka nemzedékének a költészete a hetvenes évek elején és közepén; a differenciálódás eredménye az „iródiások" lírája is a nyolcvanas évek elején, s differenciálódási jelentenek Cselényi László szövegkollázsai, Zs. Nagy Lajos és Bettes István ironikus nyelvi fintorai, Tóth László bölcseleti groteszkjai, Kulcsár Ferenc fájdalmas, neoszürrealizmusra hangolt rapszódiái, Varga Imre abszurdig feszített tárgyversei, Keszeli Ferenc posztmodernista versei, Fambauer Gábor antilírája és az érsekújvári Juhász R. Józsefék vizuális költészete. Külön utakon közelítése mindez annak a valaminek, amiről maguk a költők is csak annyit tudnak, hogy számukra ez kizárólag a nyelvi anyag sajátos formálásával közelíthető
