Irodalmi Szemle, 1993

1993/9 - VITA - HIZSNYAI ZOLTÁN: (élet)lenségek és (tejfogú)ltságok

(élet)lenségek és (tejfogú)ltságok

lett Veres János Munkásdal című versének a reveláció erejével ható váteszi látomása, melyet a történelmi „szükségszerűségből" „pedagógiai kritikát" író Fábry is a mű „legjobb sorának" minősített: „Fogunk fénylik, mert most mosolygunk, pedig nemrégen még csikorgott!".

Ami szükségszerű, az szükségszerű. És nem csak történelmileg, hie et nunc is: a pedagógia és a mosoly. Az ilyeténképp közös derű. (Hozzáteszem: ha a tanár úr Kosztolányin mosolyog, nekem előbb a bömbölő sírás tolakszik a torkomba, s csak aztán valami szelíden hűvös mosoly.)

IX. Nyomatékosan leszögezem: Turczel Lajos állításával ellentétben Babits Mihály sehol sem tett „esztétikaellenes fogadalmat” (ISz 93/5, 81. o.) Természetesen a fölidézett két versében sem lehet kimutatni egy ilyen barbár szándék akárcsak legcsekélyebb mértékben való jelenlétét. Ilyen fogadalmakat különben is csak művészetideológiai kiáltványokban, politikai programbeszédekben, kultúrpolitikai nyilatkozatokban lehet tenni. A vers ellenáll még az okos egyértelműségeknek is. Különben sem értem, hogy a „vörös terror és a fehér terror barbár tetteiért" (uo.) miért kéne felelőssé tenni az esztétikát vagy akár bárminemű esztétikumot.

Vörös és fehér és barna és hupikék — szürkénél szürkébb kollektivista tom- bolások. A mindig osztály- vagy nemzettestre szabott morál jegyében.

De hadd idézzem inkább Babitsot: „Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít a pontból és pillanatból, mely katholikussá és a kozmosz polgárává avat; Vart pour l'art ez és mégsem Vart pour Vart: mert éppen ez az, hogy nem helyi és pillanatnyi célért harcol, éppen az teszi egy nagyobb ügynek harcosává. Hiszek a művészetben, mely nem tagad meg semmit, sem a Vart pour l'art-ot, sem a naturalizmust; de túlnő mindeniken, mert nem rabja semminek." (Sziget és tenger 1921—1924; Örökkék ég a felhők mögött — Vallomás helyett hitvallás)

X. Vagy hallgassuk meg e tárgyban Fábry Zoltánt, nem az „ismerős" Fábryt, hanem a másikat, akit csak 1991-ben, huszonegy évvel halála után ismerhettünk meg: „Miért fenekedik a marxizmus annyira az egzisztencializmus ellen? A mai létbizonytalanságnak ez a l'art pour l'art fenegyereke tipikus kortermék, mert kórvalóságot emel filozófiai síkra. Viszont a munka sztálini vonalvezetésében, a munkaversenyben nem létezhet létbizonytalanság, de mert üt tényleges létbizonytalanság van (diktatúra, rendőrállam, deportációk), a létbizonytalanságot tudatosító filozófiát mint káros nyugati és burzsoá dekadenciát természetesen el kell vetni." (Fábry Zoltán: Üresjárat 1945— 1948, Regio—Madách—Kalligram, 1991, 209. o.)

Eltekintve attól a gondolati gubanctól, hogy egy irányzat, mely „korvalóságot emel filozófiai síkra", nem lehet különösebben l'art pour l'art (művészet a művészetért) eszmeiségű, Fábry meglátása pontos. Pontos és naplójának majd'min- den sorával egyetemben kibékíthetetlen ellentmondások forrása: életművének ezután következő része teljesen másvalamiről szól, és — gondoljunk csak a „stülogikára" (ISz 92/3, 304. o.) — egészen másképpen hangzik. Az Üresjárat írójának nyelvezete, a tőle megszokottnál jóval pontosabb megfogalmazásai, gondolkodói fegyelme, érvrendszerének cizelláltsága, higgadt elkötelezettsége alig rokonítható az ötvenes évek Fábryjának szegényes gondolatiságával, óexpresszionista puffogásaival és — e szövegek alapos ismeretében kijelenthetem — sok esetben csak pálfordulásként értekmezhető megfogalmazásaival. Ezt az ellentmondást nem lehet azzal elütni, hogy »Fábry a szocialista realizmus szókap