Irodalmi Szemle, 1993

1993/9 - VITA - HIZSNYAI ZOLTÁN: (élet)lenségek és (tejfogú)ltságok

HIZSNYAI ZOLTÁN

e területen minden elismerésemet magáénak tudható Turczel Lajos maradéktalanul megérti-átérzi eszmefuttatásaimat, s az is igaz, hogy mindez ilyen fölösleges (hát majd meglátjuk, mennyire fölösleges és valódi) félreértésekhez vezethet, másfelől viszont épp ez a tény illusztrálja leginkább az irodalmi értékrend felállítása körüli kompetencia-vitákban elfoglalt radikális álláspontomat.

Szóval: ezúttal lemondok eddigi módszeremről. Lemondok — nem tudom megállni, hogy legalább ennyit ne mondjak —, mert Turczel Lajos írását bírálom. A fegyvernemet most ő választotta. Ehhez kell tartanom magamat. Legfeljebb annyit tehetek, hogy — figyelembe véve a tanár úr előrehaladott korát és egészségi állapotát — hórihorgas parabellumomat (roncsoló, sértő jelzőimet, szóvirágaimat) egy óvatlan pillanatban céllövő pisztolyra cserélem.

Félre hát a terjengős, beteges stílussal, hogy azok is megérthessék mondandómat, akik nem akarják. Alkalomadtán nekik is jól jöhet, ha megtudják, mit kell „félreérteni". Mert „félreértenivalójuk" bőven lesz így is.

I. Ezt írom az első Vízilóban (ISz 91/5, 464. o.): „Mindamellett a »finom kultúr- legények» világa számomra semmivel sem vonzóbb, mint a »tilinkós á\parasztoké«." A tanár úr pedig így fogalmaz: „...Elképesztően fölényes módon ítélt elevenekről és holtakról: a »kicsinyég irodalmi programú« és »tilinkós parasztoknak« titulált népi írókról..." (ISz 93/5, 88. o.).

Én tehát egy Ady-verset idézek, nem véletlenül. Mindkét irányba suhintok, szintén nem véletlenül. Bírálóm ezt nem veszi észre, úgyszintén nem véletlenül: nem cseng vissza a fülébe a találó költői kép ikerpárja a („finom kultúrlegé- nyek"), meg persze, ami mögötte van. Csak az idétlen jellemzéssé csonkult „tilinkós paraszt" önti el dühvei.

II. Arany Jánost „nagyszalontai bírónak" nevezem. Ebben tévedek. Csak jegyző volt. Úgy látszik, ebbéli minőségében felülbecsültem őt.

III. Ezzel szemben Fábryt nem becsültem le annyira, mint Turczel Lajos szeretné: „a publicista Fábry újságíró-közlegénnyé való lefokozásáról már szóltam" (ISz 93/5, 88. o.). Én ezt írtam: „...Csak egy strázsamester volt... (ISz 91/7, 682. o.).

Kérem szépen, tkp. még a közlegény is fegyveres katona, katonaember, aki ugyan csak a bakancsait vezényli, de ha lő — és lő, mert van neki mivel! —, néhány találat elvi lehetőségétől semmiképpen nem lehet megfosztani. De hát a strázsamester az mégiscsak valami egészen más. Az már egy rangos valaki! Persze, korántsem egy Napóleon... És határozottan az a benyomásom, a tanár úr sem látja annak. Mindenesetre ma már nem vágja magát haptákba előtte. És ezt jól teszi.

IV. Jobban tette volna a tanár úr, ha Grendel szövegét is újra elolvassa, mielőtt így fogalmaz: „Grendel Lajos nemcsak a hírhedt közgyűlési beszédével mutatta ki nagyfokú intoleranciaképességét, hanem a realizmusról is úgy nyilatkozott néhányszor, mintha az már egyszer s mindenkorra halott lenne." (ISz 93/6, 88. o.) Ugyanis Grendel még a „hírhedt" beszédében is csupán ezt mondja a realizmusról: „Vannak íróink, akik alkotói válságban vergődnek, mások viszont nem. Talán még közelebb kerülünk az igazsághoz, ha úgy fogalmazunk, hogy egyes írói szemléletmódok kerültek válságba, mert e pillanatban képtelenek a megújulásra. Nevezetesen, irodalmunknak az a messianisztikus beütésű, a realizmust egyetlen irodalmi beszédmódra leszűkítő szemlélete, amely értékes és kevésbé értékes műveivel az elmúlt húsz évben hegemóniát vívott ki magának iro