Irodalmi Szemle, 1993

1993/9 - VITA - HIZSNYAI ZOLTÁN: (élet)lenségek és (tejfogú)ltságok

(élet)lenségek és (tejfogú)ltságok

dalmunkban." (Kalligram 92/1,4. o.) „Grendelr'ól persze azt is tudni kell" — mondom Turczellal együtt én is —> hogy ez a véleménye, miszerint ezen alkotók voltak azok, akik „kialakították a csehszlovákiai magyar próza arculatát" (Grendel), nem mond ellent fönt idézett megállapításának. És az én álláspontommal is megegyezik. Többé-kevésbé azt is el tudom fogadni Grendeltől, hogy „ezek a művek (...) döntő módon járultak hozzá ahhoz, hogy mint szlovákiai magyaroknak legyen egyáltalán valami képük önmagukról". Csupán a szöveg két szavát húznám alá markánsabban. Az egyik az „egyáltalán", a másik a „valami".

V. Turczel tanár úr észreveszi nálam: „fogalmazásában gondolatzavar is van: a publicisztikában művészi öntörvényűséget és egyetemességet hiányol". Teszi ezt azután, hogy engem idéz: „Életműve (Fábryé — H. Z. megj.) (.••)« művészet öntörvényűsége és egyetemessége ellenében hat".

Találó. Aki így ért félre, az már-már a gondolataimba lát. És átlátszó (és bízom benne, legalább nem tudatos — bár ki tudja, az e a jobb) elértésével hitelemet erősíti.

Ha valami („Fábry életműve") valami („a művészet öntörvényűsége és egyetemessége") ellenében hat, az nem azt jelenti, hogy az előbbi valamiben az utóbbi valamit hiányolom. Pedig egy „európai színvonalú" irodalmán „munkásság", „az olyan nagyszabású" „ irodalompublicisztikai esszék írója, aki publicisztikában megközelíti az ő (ti. Koestler és Orwell — H. Z. megj.) szépirodalomban elért színvonalukat" (ISz 93/5, 85. o.), akinek „szakmai hozzáértését, gazdag érvrendszerét, a gyakori germanizmusok ellenére is dús és árnyalt nyelvi és stilisztikai képességét s a nagyméretű tanulmányaiban bizonyított szerkezeti érzékét olyan értő kortársak is elismerték (ISz 93/6, 85. o.), megérdemelné, hogy legalább életművének arra alkalmas részében azt hiányoljam, amit Turczel tanár úr a számba ad. (Az irodalmi esszé mint olyan és a Fábry-tanulmány mint sajátos műfajközi műfaj e célnak meg kell, hogy feleljen.) Erről azonban szó sincs. Fábryban én ilyen hatásokat nem hiányolok (kicsit valóban leegyszerűsítve: inkább újságírónak — persze lírai vezércikkírónak — nevezem), nem azt mondom, hogy ilyen hatásoktól mentes, hanem azt, hogy támadja az ilyen hatásokat, ahol lehet, keresztbe tesz „nekik,,, és lépten-nyomon leszedi „róluk" a keresztvizet. Ha valamely irodalmi műről szóló „nagyesszéjébe" nem tudja beleoperálni az aktuális világpolitikai hírmagyarázatot (pl. a Kínai Kommunista Párt Kremltől való elávolodásának „iszonyú" tényét vagy jól kamatozó kulák-fóbiáját — mikor mi van, és mi kell!), ha a mű ellenáll, nem idomul a kezéhez, fölidegeskedik és úgy ellárpúrlározza, hogy maga se bánja meg. Szellemi padlássöprés ez, semmi más, a művészetelmélethez nincs köze, mert hiszen az évszázad előtti ľart pour l'art és a „gyökeres realizmus" (Turczel Lajos kifejezése) között ma már azért van egy és más — például az egész vüágirodalom.

VI. Turczel Lajos egy helyütt így ír rólam és a népi-urbánus vitáról: „...olyan témákba kapdosott itt bele (...) amelyekről nagyon csekély, itt-ott hallott ismeretecskéi voltak." (ISz 93/5, 87. o.) Majd a jelen írásom I. pontjában már kifogásolt szövegrész beiktatásával így folytatja: „Karinthy Frigyest védve és Kosztolányi Dezsőre támaszkodva a tündöklő tehetségű Tamási Áron valamilyen »kirohanását« »buta, nemzeti romantikus, fasisztoid érvrendszer(telen)ségnek« nyilvánította.” (ISz 93/5, 88. o.)