Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - PERÚJÍTÁS - MÉCS LÁSZLÓ: Az isten játszik
MÉCS LÁSZLÓ európai kontinensen beszélt nyelvek között. Tehát nincs másról szó, mint egy véleményről, amely azon alapszik, amit tudok, vagy tudni vélek a fokozatos fejlődésnek körülményeiről és a szellem ezzel párhuzamos különböző megnyilvánulásairól. Nekem úgy tűnik fel, hogy a francia költészet, úgy amint a 16-ik század óta gyakorolták, másoknál inkább olyan akaratok irányítása alatt állott, amelyeket tisztára intellektuális meggondolások váltottak ki; ez a költészet ismételten alá volt vetve olyan kritikai ellenőrzésnek, amely egyre finomkodóbb és szigorúbb lett, úgyhogy éppen ez a szigorúsága elviselhetetlenné lett, végül is visszavettetett, de csak akkor, amikor már kiváltotta hatását egy-egy korszak műveire. Egyébként az a visszahatás, amely megjelenik, és a művek, amelyek ezt illusztrálják, ugyancsak következményei, bár közvetve, ennek a megnyilvánuló hatásnak. Ron- sardot követi Malherbe, és nemes és szigorú követői. Ez ellen pedig felkel a szimbolizmus sokalakú hidrája. Költői pályám első éveiben láttam egy olyan „technika" változatait, amely Leconte de Lisle verseinek márványszerűségétől elfejlődött Verlaine élénk köny- nyedségéig, hogy azután beletorkolljon a szabadságba, ha ez nem is a mai anarchia, amelyben mindenféle alakzat együtt él. Ami engem illett, egy különleges fejlődési vonal során azt hittem, kötelességem rálépni a mi „klasszikusaink" szűk útjára, vagyis keresni éppen az ellenkezőjét annak, amit bámulok Mécs művében: valójában az volt, hogy el kell fojtani vagy majdnem elnyelni a túláradó léleknek kifejezését a maga ihletettségében, és magunkra kell alkalmaznunk a forma bizonyos aszkétizmusát. Látható, hogy a misztikum és az áldozat nem mindig jár együtt, ha irodalomról van szó. De semmit sem találok magamban, ami megakadályozná, hogy részesedjem más költői természetek bőségében. Gyakran visszaemlékszem azokra a bájos órákra, amelyeket Rilkével töltöttem; csodálkozva láttuk egymásban a különbségeket, amelyek mintha egymással játszottak volna. Ezek megteremtették közöttünk a sokféleség rokonszenvét, még költői mosolyunk egységét is. Nem kevésbé boldog voltam, amikor akárcsak rövid időre is, találkozhattam Mécs atyával, és nem fejezhetem be ezt az előszómat anélkül, hogy neki megmondanám: milyen kedves emlékezettel őrzöm beszélgetésünk szavait, amelyek úgy elkeveredtek a füstkarikákban, mint ahogy megfürödtek líránkban Franciából fordította ár. Kardos Talbot Béla MÉCS LÁSZLÓ Az isten játszik Az Isten játszik. Mint búcsún a léggömbök tarka-barka játék-fiirtjével a vásáros ember: a végtelenben úgy járkál az Isten, a Napot, Holdat, csillagmilliárdok csodáit tartja láthatatlan szálon.
