Irodalmi Szemle, 1993

1993/9 - PERÚJÍTÁS - PAUL VALÉRY: Mécs László francia nyelvű verskötete elé

Mécs László francia nyelvű verskötete elé

Az egész költemény, „Az Isten játszik" elragadó. Az eszmék, hangok és képek meglepő változatossága, amelyek egymást követik az alapgondolatból fakadóan: „Az Isten játszik", önkéntelenül egy szellemes képeskönyvre gondolunk, amelyet gyorsan forgatunk, és amelyben oldalról oldalra megjelenik a világmindenség és az egek, az ásványok világa és az élőké, a létezők mindenféle nagysága, és az egyének s különböző lelkűk elvonul a transcendentális látás előtt, amely megkülönbözteti őket vagy nem különbözteti meg. Semmit sem tudunk erről! Ebben a költeményben megtaláljuk az Emberi Nem Ellenségének epikus méretű és baljóslatú képletét is. Mintha hiteles Daumier volna:

A nyomor csimborasszós csontgebéjén a Földön végig megy az Antikrisztikus, iszákjában hamis arany csörög, sötét szíve laternamagikája kenyér- és kalács-délibábokat vetít az égre és kéjesen röhög.

Egy költőnek főleg két eszköz adja meg annak a lehetőségét, hogy közölje velünk ezt a „lírai hullámmozgást", az éneklés lelkiállapotának kifejezését, ami nélkül minden költészet nem más, mint eléggé abszurd és teljesen haszontalan fecsegés.Az egyik nyilvánvalóan a ritmus; a másik, amit még nehezebb pontosan meghatározni, a képek bőséges áradásából áll, a maguk mélységében és változatosságában, amelyet a logika, a valószínűség és a tárgyiasság és még a felhasználható szavak rendes ökonómiája is nyilván alig tud felfogni.

Mécs minden műve ezt hatalmasan belénk sugározza, majdnem fizikai erővel, amit az olvasóval legyen szabad egy mechanikai kép segítségével megértetni, amelyet e mű elég gyakran felkeltett bennem. Azokra a paradox tulajdonságokra gondolok, amelyeket egy gyorsan forgó test vesz fel: egy búgócsiga egy ponton áll, felegyenesedik, az érintésre úgy reagál, mint valami élőlény, és a ráható erők egészen másnak találják, mint mozdulatlan állapotban. Nem ilyenek-e azok a paradox tulajdonságok, amelyeket a gondolat, és még pontosabban, a beszéd művészete felvesz a költőnél, amikor a lírai ihlet hatalmába ejti? A hideg lelkiállapotú megfigyelő csodálkozva, ha nem értetlenül, áll ezzel a beszéddel szemben, amelynek célja és mozgatóereje önmagában van, amely felszökken egy szóra, amely felmerül, képről képre repül, a legszélsőségesebb apró részletektől a világmindenség legfenségesebb leegyszerűsítéséig, mintha egy Én megnyilvánulásáról volna szó, amely megmagyarázhatatlan belső energiát sugároz és mindenféle erőtartalékot és felmerülhető kombinációt felidéz, amit a szótár sok ezer egyszerre felébresztett szava kínál nekünk.

Ez az utóbbi megjegyzés rávezet arra, hogy a magam személyét is bemutassam ebben a nagy költőről írt csekély és nagyon hiányos jellemzésben. Bocsánatot kérek, hogy én is megjelenek itt, de azt hiszem, hogy a francia olvsót érdekelheti azoknak a benyomásoknak a megismerése és azoknak a különösképpen francia gondolatoknak sora, amely bennem támadt a jelenlegi fordítások olvasásakor. A mi költészetünk története és fejlődése nagyon esetlegesnek tűnik fel számomra, ha összehasonlítom vele a más európai nyelveken megszólalt költészeteket, már amennyire én összehasonlítást tehetek, és amennyire ezt tehetik nálamnál tudósabb férfiak (akik közt a világon én vagyok a legkisebb) az