Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - PERÚJÍTÁS - PAUL VALÉRY: Mécs László francia nyelvű verskötete elé
PAUL VALÉRY Magyarország sokkal inkább, mint Franciaország, megmaradt a friss érzelmek ösztönös világában: van még népzenéje és népköltészete, zene és költészet, amely még valójában zene és költészet, és hitelesen népi, és amelyeket még nem silányított el az üresség és aljasság, amely megfertőzi a modern nagyvárosok zavaros tömegeit, és amelyeket még nem devalvált egy féltékeny elit zárkózott kultúrája a lenézésével. A romanticizmus, amely Franciaországban nem volt más, mint szándékos és mesterséges bevezetése egy „irányzatos" divatnak, azzal a szándékkal, hogy megdöbbentse és kihívja a közvéleményt irodalmi manifesztumaival és zajos előadásaival, ez a romanticizmus a magyaroknál tősgyökeres és eredeti volt, a nemzeti jellemnek egészen természetes terméke. Egyébként hazájának izzó szeretete költői alkotásának egyik legerősebb gyökere, amelyet teljesen áthat a tett szándéka, amely néha úgy tűnik fel, mintha szinte politikai cselekvéssel párosulna. Minden költő végzete, hogy beleszületik egyetlen nyelvbe. Szava csak egy meghatározott körzetben visszhangzik, amelybe nem léphet be minden ember. Az a lehetőség, hogy meghallják, hogy megindítson vagy elbűvöljön, határokhoz kötött, amelyeken túl, bármilyen nagy is, csak név szerint létezik, ha egyáltalán él... Az egyik szerző nem számíthat másra, mint hogy egymillió ember megérti. A másik kétszázszor annyi emberre lehet hatással. Valamilyen egyenlőtlenség származik abból, hogy itt vagy ott született, ami által ennek egy kis tartomány lett osztályrésze, amannak egy óriási birodalom, amely átadja örökségét és hagyományait. És ezen felül a magyar egyike azoknak a nyelveknek, amelyek nagyon különböznek a szomszédban beszélt nyelvektől is. Nem testvérek, még csak nem is unokatestvérek laknak a szomszédságában, akik több ember részére tennék hozzáférhetővé. Ez a magyar nyelv esete. Itt merül fel tehát világosan a költői művek lefordításának tüskés problémája. Volt ebben némi nem kielégítő, csaknem bosszantó tapasztalatom. Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy némely verseimet lefordították igen különböző nyelvekre. Érdekelt volna, milyen alakot vettek fel és milyen hatást érhettek el az ilyen nyelvészeti lélekvándorlás után, amely a fordítás közben megvalósul. Azt mondottam, „lélekvándorlás", mert a forma a test, vagyis egy nyelvi remekmű fizikuma: ez jelenik meg az érzékelhető világban; ez az, amit hallás után igyekszünk kialakítani, de olyan szóanyagban, amelyet a mi népünk alakított ki számunkra évszádokon át, és amelyet ma is szakadatlanul módosít. A többi a képzelet műve vagy elvonatkoztatott valami. Eszme, érzelem, akarat, belső és intim dolgok világa. Ez kétségtelenül a költemény életre kelt lelke. De ez a lélek próza, mert az idea sokféle hasonló kifejezést ölthet, következésképpen, ami az egyik nyelvből a másikba átmehet: az, ami fordítható. Ennek a megjegyzésnek az eredménye megdöbbentő következtetésre vezet: mennél kevésbé költői valamely mű, annál kevesebbet változik az átültetéssel. A költészet mindig merész vállalkozás, hogy valamely mondanivaló formáját és lényegét feloldhatatlanná tegyük. Ezt a feloldhatatlan jelleget kell a fordítónak a lehető legjobban rekonstruálni. Ez olyan törvény, amely sokkal inkább parancsoló, mint az, hogy az értelmet pontosan visszaadjuk: a legnagyobb hűségre van szükség, ha valódi költészetről van szó.
