Irodalmi Szemle, 1993

1993/9 - PERÚJÍTÁS - PAUL VALÉRY: Mécs László francia nyelvű verskötete elé

Mécs László francia nyelvű verskötete elé

szentelte magát. A legelragadóbb és legnemesebb jelenség volt. Nemes és megnyerő arcán tükröződött a vágy, hogy meg akar érteni és értetni, amivel azonnal meggyőzi mindazokat, akik szellemi gyónásra képesek. Hangja meleg volt, a leggazdagabb árnyalatok kifejezésére képes és mélységes. Az én hangom fakó és elég gyenge: az volt a benyomásom, hogy papírpénzt cserélek ki az ő aranyával.

De ha Mécs László minden ízéből kitűnt költői lénye, semmi sem mutatta akkor benne a szerzetest és papot, ami pedig foglalkozása. Mécs premontrei rendtag; de Szent Nor- bertnek ez a fia, amikor én láttam, nem viselte rendjének fehér öltönyét az azúrkék övvel, amelyről egyik kedves költeményének tercináiban ezt írta:

Itt élek a hajdani magyar Felvidéken,

Fehéren és kéken.

Azt mondottam: szerzetes és pap, mert a premontreiek olyan szerzetesek, akik lelkipásztori teendőket is végeznek bizonyos parókiákon: tehát félig a világban, félig a zárdában élnek.

Mécs a költő, pap és szerzetes rendkívüli könnyedséggel és cselekvési szabadsággal hordozza, sőt fokozza hármas hivatásának kiemelkedő jellegét. A lelkipásztorság, a szerzetesi hivatás és a szent költészet lelkes szolgálata összeolvad benne és egymást támogatja minden nyilvánvaló nehézség nélkül: „est totus in toto, et totus in qualibet parte"(min- denben teljes és teljes bármelyik részében is). Papi jellege nem akadályozza erőteljes személyiségének kifejlődését; és hite együtt él azzal a csodálatos érzékenységgel, amely befogadja és nagyszerű művekben visszaadja a földi élet minden erejét és szépségét. Az az összhang alakítja szellemi arcát olyan összetetté és annál érdekesebbé számunkra, mert — nem lévén hasonló példa a mi hazánkban — csak némi nehézséggel érthetjük meg.

Pap vagy szerzetes ilyen megjelenéssel és nagy stílussal megdöbbenést keltene Franciaországban, ahol a történelmi körülmények folytán, amelyek a politika hagyományaival és a szellemi élet általános kritikai irányzatával járnak, a rendes vagy világi papságot is arra kötelezik, hogy érzelmeinek és gondolatainak kifejezésében egészen különleges tartózkodást mutasson fel. A 16-ik század óta nálunk nem volt egyházi férfiú, aki olyan merész nyelvezettel mert volna írni, mint amelynek használatától nem rettentek vissza a szentek a középkorban. Szent Bernát nyelve ma botrányt okozna; hihetetlenül merész... Egy másik szent, Avitus, akit én igen nagy költőnek tartok, egy még távolibb században olyan verseket írt, amelyek rendkívüli életigazságokat fejeztek ki. Mécs verseiben nincsenek ilyen merészségek, de megvannak az övéi is. A „Milói Vénusz"-ról így dalol:

Mert nemcsak ottan vársz te a Louvre ölén

— minden Kor s ember álmai távolán Feltűnsz s a századok homályán átragyog ős, nevető szent arcod.

Istennő! bort nyakalva a nyári hőn öreg diófa lombja alatt: sötét Bús barbár bárd köszönti rád a régi szerelmesek álom-kelyhét!