Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - LADISLAV BALLEK: A tizenharmadik hónap
A tizenharmadik hónap hogy a fia arcát lássa. Peter szemmel láthatóan hasonlított az anyjára, de még jobban a nagyapjára. A fiú aludt, hallgatott. Blažena csendben közéjük telepedett a saját nyugágyával, és szótlanul a fiára mosolygott, kiült a tűző napra, behunyta a szemét, és átengedte magát a meleg sugaraknak. Braňo P. A csillogó tükörben saját szemét nézte, amelyben lelkesedés lakozott, majd ismét elfordította tekintetét. A fürdőszobában állt, és a hófehér porcelánmosdóba vizet eresztett. A víz folyt, örvénylett, aztán gyorsan tovatűnt. Tiszta volt, áttetsző, a hófehér porcelánmosdó falát könnyedén lemosva távozott, tűnt el. A fürdőszobából majd oda indul, gondolta, ahonnan a fürdőszobába jött, amikor kikísérte Soňát egészen az utcára, s kedves volt hozzá egészen a járdáig, csak vissza ne jöjjön, mert egyedül akart maradni a házban. A házban és úgy általában is. Tavasz óta megértésre és összhangra vágyott, s bár már verőfényes őszutó volt, ezek még mindig nem érkeztek meg. Tudta, nagyon is jól tudta, hogy nem jönnek, nem jönnek már soha, mert valójában nem is léteznek, de... — miért ne üsse el az életét várakozással? Az ősszel együtt, mintha postán érkezett volna, csak a melankóliája köszöntött be, amellyel szerinte együtt lehet élni, sőt sokáig is, csak azt nem tudta, meddig, jóllehet tudta, hogy örökké azért mégsem. Elzárta a csapot, eloltotta a lámpákat, egy pillanatra megállt a sötétben, majd kisietett az őszi napfényben fürdő haliba, amely ráadásul megtelt a kert és a gyümölcsös illatával. Árnyékként követte őt két fekete társa: Misztagóg, a kandúr és Gitano, az uszkár. Előbb őket bocsátotta be a haliba, hogy elfoglalják helyüket a fotelokban. A hall szinte az egész földszntet elfoglalta. Az éppen nyitott ablakok sávja által jól megvilágított hall műteremként szolgált a férfinak, Soňa, az élettársa az emeleten dolgozott. A hall berendezését egy nagyméretű szőnyeg, egy kis asztal, a rajta álló epidiaszkóp, egy ernyős lámpa, egy hamutartó, valamit bőrfotelok, telefon, egy festőállvány, rajta egy félig elkészült kép s egy óra alkották... Az aranyozott óra mintha csak a ketyegésnek élt volna, hiányoztak a mutatói, Braňo egy rossz pillanatában letördelte őket, mikor úgy gondolta, hogy felismerte: „Az idő olyan, mint a fej nélküli végtagok... — és ki mond, ki sugall valamit annak, aki nem gondolkodik?... Ez nem az én időm... Az enyém? Mi elkerültük egymást. Az időt élem? Nem, csupán emlékszem rá.” A hall berendezéséhez tartozott nég Mút is. Ez egy felcseperedett borjú nagyságú, fából és vászonból készített tehén volt, melynek Braňo a Mút, a Fatehénke nevet adta. Sárgás és fehér foltos volt, s egy tricikli kerekein mozgott. Braňo óraszám képes nyargalászni rajta körbe- körbe a hallban, miközben a lábával rugaszkodott el. Megragadta Mút szarvát, és kormányozta, mint egy kerékpárt. Amikor Soňa bolondozva tolta őt a tehénen, csatlakozott hozzájuk a kandúr és a kutya is. Braňo felült a tehénre, lábával elrugaszkodott és simán átszáguldott a hall túlsó végébe. Amikor ezzel az egyenletes mozgással nesztelenül metszette a fénysugarakat, melyek a kertből behatoltak az ablakon, mindig csodálatos megnyugvást érzett. Csak röpke pillantást vetett a készülő képre, amelynek a Macskapásztorlány címet adta, aztán lefékezett, hogy a szükséges távolságra álljon meg a faltól. A falon három perszóna függött, ahogy ő nevezte a három gipsz arclenyomatot, Boro, Ľubo és az ő maszkját, s felettük ásított az üres keret. Kezdetben, amikor még nem vette a fejébe, hogy csak részben tartoznak oda, tájak, égbolt, csillagok, órák képét, különféle ábrákat, vázlatokat, felszántott földek, gépek, sír hantok fényképét rakta a keretbe... Most azonban már semmit sem tett bele. Merőn bámulta a keretbe zárt teret, igyekezett egyre
