Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - LADISLAV BALLEK: A tizenharmadik hónap
LADISLAV BALLEK tudatosabban egyként látni a három maszkot, de pillanatnyi feszültség és nem kis koncentrálás után tanácstalanul lehajolt, s lemondóan leszegte a fejét. „Mi ért érzem úgy, hogy élek, ám mégsem vagyok?”, tette fel magának csalódottan a kérdést. „Mások rovására élek? Más él az én rovásomra? Mintha valaki az én rovásomra cselekedne... Ki veszít el engem, és kit veszítek el én? Elmegyek a tengerhez, rendben van, de mi lesz Boróval és Lubóval? Ľubo... — hiszen tudja, hogy Krisztusnak és érte sohasem fizeti le a váltságdíjat. Boro pedig... — mi lesz, ha egyszer megtudja, hogy lenni vagy nem lenni egy és ugyanaz? És én? Nincs itt semmi keresnivalóm. Tudom, hogy a Jót és a Rosszat nem közelíthetem meg annyira, hogy teljesen fedjék egymást, mint ahogy nem is távolodhatom el tőlük annyira, hogy ne tudjam őket összebékíteni. Ha itt maradnék, akkor a tizenharmadik hónap során ezt nem tudnám elkerülni. Vagy többet is megtudnék?...” Múton száguldozott a hallban. Meg-megállt, újra elrugaszkodott, hol csendben volt, hol kiáltozott, maga sem tudta, kire: „Ha egyszer nem tudom, mi micsoda, inkább nem csinálom! Én inkább nem törődöm senkivel, és nem avatkozom senki dolgába. És senkitől nem akarok semmit. Még jó, hogy nem vagyok kisfiú, mert már az sem mulattatna. És örülök, hogy nem ismerem a szüléimét, sőt már a fivéreimet sem állhatom ki. Idegeimre mennek. Már azzal is, hogy mások, mást tesznek... Sohasem szerettem semmit, csupán azt, amit magam találtam ki és csináltam meg. Csak önmagam meghatódottságát szeretem. Nem vagyok boldog, mert nem akarok az lenni, és nem vagyok boldogtalan, mert az sem akarok lenni. Nem kell nekem sem az igazság, sem a hazugság, mert magam sem tudom, mi az igazság, és mi a hazugság. Hogyan lehet őket megkülönböztetni A jót is... Meg a rosszat is... Egyedül akarok lenni! Es nem akarok csalódni! L egfőképp csalódni nem akarok! És azt akarom, hogy mindig csend legyen!... Ha- zudok vagy nem hazudok? Honnan tudhatnám? Azelőtt legalább akkor tudtam, hogy nem hazudok, ha egyedül voltam...” Lemászott a tehénről, egy kis ideig a dohányzóasztalnál ült, és mozdulatlanul szívta a cigarettát, majd felpattant, a vászonhoz sietett, csalhatatlanul tudta, folytatja munkáját. Amikor levette a vászonról a leplet, egy füves fennsík tűnt fel rajta, egy fa és egy botra támaszkodó nő, meg minden lehetséges színű és fajájú macskák falkája. A jól megtermett, nagy mellű nő a maga módján vonzó volt, figyelmesebben szemlélve mégis rosszindulatú céda benyomását keltette, aki pénzért és hízelgő szavakért engedékenyen árulja testét, majd önmaga által megalázva, saját hajlamai és ügyfelei miatt megsértődve kordában tartja a macskákat, és kényszeríti őket, hogy füvet legeljenek. S fent a levegőégben pedig kövér egerek és jóllakott madarak rajai röpködnek. A macskák lopva fel-fellesnek oda. Ott fent van az ő paradicsomuk. Repülni azonban nem tudnak, hasztalan nézegetik a hátukat, nem nőtt-e legalább egy pillanatra szárnyuk. „Nos, ez vár ránk — mondja majd, — ha ismét eljön a tizenharmadik hónap.” Közben a kép bal felső sarkán dolgozik, egy alig látható kis angyalt fest, aki széttárt szárnya alatt az ő kandúrját és Ľubo macskáját tartja. Mint mély álomba, úgy merül a munkába, valósággal belezuhan, és mégis úgy érzi, feleszmél.
