Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - LADISLAV BALLEK: A tizenharmadik hónap
LADISLAV BALLEK keresztre feszítését. Nos, igen, az elsőre emlékszik, a másikat sohasem felejti el... „Miért cserélget bennünket, papa?... — a betegeket az egészségtelenekkel, a bal oldaliakat az átállítottakkal, csupán egy pillanatra egészségesekkel, csak egy pillanatra jobb oldaliakkal... és Braňo, tudod, a tengerhez akar menni.” ’’Igen, soha semmiben sem pártolta az egyértelműséget, és sohasem hajlott semmihez, amihez mások egyértelműen ragaszkodtak. Közületek őt viselte meg leginkább az idegen dajkaság. A tengeren kívül semmit sem akar látni, semmiről sem akar hallani. Senkit és semmit, csupán a tengert.” Forró szél támadt, az átforrósodott gabonából égés- és dögszagot hozott. Ha hátranézett, a porban látta saját lábnyomait és mellettük a sétabot ütötte kis gödröket. Az apja nyomait, aki időközben megelőzte őt, nem látta. Utána már semmilyen nyomok nem maradtak. A dülőútról betértek az akácerdő árnyékába, és leültek. Amikor az öreg visszament, Ľubo befordult az erdőbe. Valami vidámabbra vágyott. Ezért hát nem az idős parasztemberektől erőszakkal elvett, jelenleg állami tulajdonban lévő, összefüggő szántóföldek felé vette az irányt, melyeken a tavaszi és őszi szelek fehér port és papírzsákfoszlá- nyokat kergettek, hanem az erdő túloldalán húzódó magánföldek keskeny szalagjai felé. A letűnt, ugyanakkor derűs tájra emlékeztették őt... — bár a földek tele voltak madárijesztővel, mégis ide gyűlt a madarak és a vadak serege. Az ugrándozó őzek és a madárijesztőkön pihenő madarak felvidították; a madárijesztők nem változtak, a vad- és a madárvilág viszont igen. A foldszalagok végében egy másik erdő húzódott. Oda vette útját. Egy tisztásra igyekezett. A magas fűben héber feliratú fehér sírkövek hevertek. A múltbeli tizenharmadik hónapok egyike óta a temetőt, ahogy Braňo mondaná, már senki sem látogatta. A sírkövek kidőltek, fold takarta, és fű nőtte be őket, a sírok beszakadtak. Mellettük elüldögélt, bóbiskolt egy sort, s egy kicsit meg is halt. Aztán erős vágyat érzett, hogy kolostorba vonuljon és mindenről lemondjon a hitén kívül. Most azon sajnálkozott, hogy sohasem élt nagy ínségben, ami visszavonhatatlanul döntött volna sorsáról. „Igen, a nagy dolgok megtalálják a maguk idejét, de eleddig még egyik sem várt rám”, mondta önsajnálkozva. így aztán végül megkönnyebbült. Hazatérhetett. Átmászott a kerítésen, majd az elülső kerten átmenve, belépett házának udvarába. Blažena a konyhában mosogatott, fia az öreg almafa árnyékában aludt a nyugágyon. Megmosakodva, jóllakottan, tiszta ingben. Álmában mintha azt sejtetné, hogy neki a mai délután is a régmúlt része. A pillanatnak, az álmainak és képzelgéseinek élt, múltja azonban még nem volt. Ľubo a szőlő árnyékában állt, s alvó fiát nézve rádöbbent, hogy az ő múltja is egyszeriben távolodni kezd. Legszívesebben fehér csuhát öltene, hosszan, csendben járna-kelne a ház kitárt ajtajú szobáiban, majd szabadon prédikálna, hangosan olvasna és énekelne kis orgonája mellett. Ezt viszont csupán akkor engedhette meg magának, amikor egyes-egyedül volt a házban. A fehér reverendát Brahótól szerezte. Ő pedig azért adott túl rajta, mert nem sikerült megszabadulnia sokféleségétől. Nem tudott tőle szabadulni az álruhában sem, mint ahogy hasztalan próbált menekülni tulajdon melankóliá- jától, amely meghasonlásának következménye volt. A fiú alszik... Mit keres tulajdonképpen? Csak állandóan változtatja a helyét!... Miben szenved hiányt?... A hőség tetőzik. A fiú körül rovarok röpködtek. Zümmögve vizet kerestek. Az emberi hajlékok kútjait ostromolták, mert víz máshol nemigen volt. A rovarok természetesnek tartották, hogy az embernél keressenek vizet, nem sejtve, hogy elpusztítják őket. Irtották is rendesen. A szomjúság azonban ráviszi őket, hogy dacoljanak a veszéllyel. Ľubo áthelyezte nyugágyát az orgona hűsébe, s úgy ült le,
