Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - LADISLAV BALLEK: A tizenharmadik hónap
A tizenharmadik hónap dombon megpillantotta az édesapját. Az ősz hajú férfi nyári ruhában ült az egyik síron. Amikor észrevette fiát, felállt, és kihúzta magát. Magas volt, testtarása katonás, s ahogy fehér öltözetében a sírok között állt a napfényben, úgy festett, mint az ismeretlenbeli ismerős és az idő tanúja, „szervusz, papa”, szólította meg apját. Az apja kilépett az ösvényre, egy kézmozdulattal üdvözölte fiát s egyben jelezte is neki, hogy ezen a helyen vegye le a kalapját. így hát levette, elindult a kapu felé, s amikor már az apja is kilépett a kapun, kalapját ismét a fejére tette. A nap perzselt. Lementek az útra, amely a szántóföldek mentén az akácbozótosból az erdőbe vezetett, de kisvártatva letértek róla egy dűlőútra. Ez a temető kerítése és a gabonaföldek között húzódott, amelyet magasfeszültségű, vezetékek póznái keresztezték egészen az erdő széléig. Az érett rozs mellett az erdő különösen zöldnek tetszett, akárcsak ragyogóan kékek voltak a távoli hegyek. „Papa, mondta, a fiam aggaszt. Hol történt a hiba? Hibázom?” Apa: A fiad fiatalsága az a pillanat, amikor nem tudunk egyszerre nem lépni előre, s ugyanakkor visszalépni sem. Ez — nem emlékszel rá? — az egyik helyzetből a másik állapotba történő átmenet. És úgy érezzük, mintha ahhoz az előzőhöz soha semmi közünk nem lett volna. Ráadásul itt van még ez az általános hisztéria, amely mindnyájatokon erőt vesz. Nem emlékszel arra a viharra, amely gyermekkorotokban a játszótéren, a hintán lepett meg benneteket?” — „De igen, dobált, himbált bennünket, s még meg is forgatott...” — „Most, fiam, a fiad számára nem sokat jelentesz, tudatosan nem téged keres, hanem akaratlanul is engem. Ez pedig azért is nehéz, mert benneteket sem én neveltelek, hanem mindig idegenek. Megláttuk a csillagok fényét, amikor a tizenharmadik hónapok gyakrabban jelentek meg, mint bármikor azelőtt és azután. Így hát ismerjük azt, amit sokáig nem láthattak előttünk és sokáig nem látnak meg az utánunk érkezők. Ritkán, ám annál figyelmesebben tekintünk a csillagokra, az égre, de ugyanakkor a földre, az apákra, a gyermekekre, az unokákra, a Lélekre, az Atyára, a Fiúra, a Teremtésre is, jobban átérezzük mivoltunkat, jobban megértjük a kereszt lényegét, melyet az Atyának Fia hordott, aki talán az Atya meg nem értése miatt is jött el ide azzal a szándékkal, hogy helyreigazítsa az ő művét, hogy végül megértse a Lelket, az Atyát, aki nem segíthetett neki, s aki talán leginkább azzal segítette, hogy nem tudott segíteni, s hogy megértse az Anya nagy bánatát és az ő Teremtését. A múltkor, fiam, elszomorítottad a plébánost...” „Igen, úgy tűnik.” >rA pap, fiam, Istent szolgálja, így számára érthetőbb, neki viszont nincs fia. Te pedig Istent keresed, akit mint Atyádat szereted; a Fiú és az Atyához fűződő viszonya azonban számodra kevésbé érthető. A Fiú, ahogy a papnak mondtad, a szemedben lázadó, aki egészen a Kálvária hegyére hajtotta az eseményeket, te pedig most félsz az ilyen fiúktól, mert magad is apa vagy. Azt mondod, a Fiú még egy örökletes bűnnel terhelte meg az emberiséget, a Paradicsomban elkövetett bűnünk mellett az ő keresztre feszítésével, és úgy ítéled meg, hogy az utolsó nemzedékig mindkettő arra fog bennünket késztetni, hogy megindokoljuk cselekedeteinket és azok motívumait. Igen, fiam, a bűn meg is bosszulhatja magát, mert a bűn megaláz, de erősen vágyik a jóvátételre is. És könnyebben tesz jóvá valamit, mint a szenvedés, mert az még inkább megbosszulja magát. Végül: a bűn egyszerűbben is irányít és igazgat, mert a bűn alkot. Tudom, gyakran kérdezed, mi lenne, ha nem lenne bűn. Lehet, hogy az emberiség jótettei sem lennének akkor. Persze te azon is gondolkodsz, miért vár ránk az ítélet, s úgy véled, nem az első, hanem a másik bűn miatt, mert úgy hiszed, Isten hamarabb bocsátja meg nekünk azt, hogy megkíséreltük elragadni tőle a tudást, mint a Fia
