Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - LADISLAV BALLEK: A tizenharmadik hónap
LADISLAV BALLEK napsütötte pázsitot. Eltalálta azt, amit lényegében már előre is tudott: mivel a fiú teste az anyja testéből vétetett, ezért előnyben részesül mindenkivel szemben. Így először majd megfürdik, rendbe hozza magát, tiszta ruhát ölt, de nem újat, mert ebbe az anyjának nincs beleszólása, jóllakik, felfrissül. Aztán elérkezik a tettei és a lelke feletti ítélkezés pillanata, amely már az apjáé. Mire az anyja, aki az idei nyáron különösképpen aggódó, fiának útmutatásokat ad az életbe, amire annak most legkevésbé van szüksége. „Az útmutatások, oktatja ki majd a fiú az anyját, korlátozzák a lelket, a teljesítményt, a keresést, az alkotást.” Anyját ez kissé elszomorítja, kissé felbosszantja. S ezt így folytatják, míg nem jön el az éjszaka, s reggel a fiú ismét célzást tesz rá, hogy megint elmegy szerencsét próbálni. Mindkettő meg van győződve, hogy csak a másik javát akarja. Ľubo hallgat. Tőlük eltérően tudja, hogy mindketten másképp, másért élnek, képtelenek megváltozni. Peter tékozló, az anyja pedig túlzottan aggodalmaskodó. A fiú kalandkereső, pontosabban valami újat keres, s próbálja megjavítani a legjárhatatlanabb régi utat, anyja viszont ezt tartja a legegyszerűbb módnak, hogy a fiú tönkretegye magát. A macska befejezte a dorombolást és lekéredzkedett, mert meghallotta a konyhában ténykedő háziasszonyt. A férfi egy ideig még figyelte az ablakból a kert békéjét, s hallgatta, ahogy a felesége ki-be jár a fürdőszobába, minden bizonnyal a lavórt, a sampont és a törülközőt viszi ki a kúthoz, hogy a fiú előbb ott mosakodjon le. Mikor a nő eltűnt a házban, a férfi kiment. A fiú a lugas alatt ült az asztalnál piszkosan, borostásan, lesoványodva és napbarnítottan, mélyen lélegzett, talán örült is, hogy otthon van, s nem kell magyarázkodnia, hogy merre járt, és hogy ment a sora. „Szervusz, apa, mondta restelkedés nélkül, és megvonta a vállát, mintha azt kérdezné: Na és...?” „Hogy jöttél? Istent hozott.” A fiú így szólt: „Rendesen.” Kiskorától öccsének teljes ellentéte volt, s ez is volt a célja. Felvette ezt a pózt, s nem vált meg tőle, mint a benne megtalált biztonságtól. Sohasem bújt oda senkihez, sose mondott el semmi bizalmasat, és ha mégis kért valamit, akkor az rendszerint két dolog volt: az étel és a szabadság. Most ehhez jött még az utazáshoz szükséges pénz. A férfi lassan visszafordult a házba, a fogasról leakasztotta vászonkalapját, a sarokból elővette sétabotját, és az elülső kertbe vette az irányt. A kerítés átmászása közben meghallotta felesége hangját: „Hová ment?” Blažena a kúthoz ment. „Inkább elbeszélgethetett volna veled, mint apa a fiával."„Elbeszélgethetett vagy leszámolhatott volna?”, kérdezte Peter. Anyja derűsebben válaszolt: „Mindkettőt. ” Majd megragadta a szivaty- tyú karját, és a mosdótálba csobbant a víz, melynek hűvössége szomorúságot keltett a férfiban, amikor kilépett a fa árnyékából, és egyedül találta magát az átforrósodott úton. Az út a temetőhöz vezetett, a falu legrégebbi, egykor földművesek által lakott részéből az újabba és az újba. Ebből a perspektívából a házak a magasba nyúltak, egyre több volt a széles ablak, ahogy a fakerítéseket felváltották a vaskerítések és téglafalak. A falu egyes részeit csupán a faji egybetartozás kötötte össze, de a legújabb rész azt is mutatta, hogy a község emberemlékezet óta déli irányba tart, úgy követi a fényt, akár a napraforgó... — onnan merítette a falu minden hitét. A temető fala mögött keresztek és síremlékek ágaskodtak. A regebbi, újra szabad részében elburjánzott az akác. Cserjéi közül rozsdás keresztek meredeztek, és a kerítés fehér fala. Mögötte kezdődött az a táj, amelyről Braňo azt mondta: „Vannak szántói, erdei, folyó szeli át, forrásokat rejteget, meg néhány zseniális képet és költeményt."Belépett, a kaput nesztelenül betette, s a gondozott sírok között vezető ösvényen elindult felfelé a középen álló kereszthez. Befordulva a főbejárat felé a
