Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - LADISLAV BALLEK: A tizenharmadik hónap
A tizenharmadik hónap hozza egymáshoz a nyájak pánikja. Összeverődnek, amikor egy pillanatban kitör rajtuk az általános hisztéria. Az ő hisztériájuk is a sietségből és a késésből ered, a gyorsulásból, amelyből lassítással kell kiszabadulniuk, és a lassulásból, amelyben hirtelen gyorsítaniuk kell, hogy ne bontsák meg a galaktikus egyensúlyt... — ne okozzanak általános pánikot. A hisztéria a változásnak ugyanolyan előjele, és az átrendeződésnek ugyanolyan előhírnöke, mint ahogy az esőt jelzik a felkelő Hiádok. S hogy a csillagvilág nem ismeri a hisztériát? A fényképeim majd bebizonyítják a tévedéseteket. Ha pedig ez a világ ismeri az egyedit, ismeri az általánosat is, mert ha nem kerüli el időnként az egyedülit, nem hárítja el a csoportosat sem, a Hisztéria úrrá lesz a Holdon, a Földön, a Napon... Ha a galaktikus idő kék, akkor a Napé sárga, a Holdé fehér, a Földé piros... Minden résznek, amelynek galaktikus összhangra kell törekednie, ráadásul van saját ideje és mozgása, s ezeket bonyolult módon köti a teljességhez, s nehezen egyensúlyozza ki az egészben. Amit az általánosban tesz, azt az egyénien általános meg is tartja, feléleszti, tompítja, megzavarja, ugyanakkor egyensúlyba is hozza... Ilyen a mozgás, más szóval a folyamatosság törvénye. Nincs számunkra más idő és más mozgás... és ezek korrekcióit a Föld hisztérikusan éli meg. Ami pedig a Hold számára a hónap, az a Földnek az év... Mivel azonban személyes pozíciónk az állatövben elfoglalt helyünktől függ, azt, ami majd bekövetkezik, nevezzük tizenharmadik hónapnak...” Mikor a konyhaablaknál a fivéreire gondolt — Braňo egy városszéli házban, Ľubo pedig már régóta falun élt —, ugyanakkor az apja is eszébe jutott. Egyik fivére sem emlékezhetett rá, bár Ľubo tett rá némi célzást. Tekintetét az előtte álló toronyház erkélyére szegezte. A bal oldalon egy nő lakott a gyermekével, mellettük pedig fiatal házasok, akik a lakásban egy öreget váltottak fel, amikor az nemrég egy temetkezési vállalat autójában elhagyta a lakótelepet. A kisgyermekes anya naponta teregette az erkélyre a pelenkákat, cigarettázott és lesett valakit, akit még sohasem látott jönni, a szomszéd pár viszont a mézesheteket élvezte. Vagy nem volt pénzük függönyre, vagy nem is gondoltak az ablakok eltakarására. A férfi még az utcáról, az öreg autójuktól is visszatért, hogy a fiatalasszonyt ledöntse a heverőre, s mikor azán eltűnt, a nő, amint kisütött a nap, levetkőzve kifeküdt az erkélyre, délután egy csésze kávé mellett unatkozott és a karóráját nézegette. Mindkét nőhöz szívesen eljárogatna, akárcsak Irenához, aki mindjárt felhívja. Neki ugyan van férje, de egyik kedvtelésében külső segítségre szorul. Ha már a kedvteléseiről beszélünk, igazából csak egy van neki, s ez lényegesen nem különbözik attól a kosztümtől, amelyben várni szokta őt. Széttá rt pongyolában nyit neki ajtót, majd azt azon nyomban ledobja, és rémülten visongva rohan mezítelenül a hálószobába. A megerőszakolt nő szerepét játssza, s ezt a szerepet nem akarja egyedül gyakorolni. A ház mellett egy köpenyes nő halad el, viaskodva a széllel, az esővel, s a tócsákon átgázolva vergődik a gyerekkocsival a bölcsödébe... — egy idő múlva eltűnik, akár az ő háza. Nemrég még, amikor kinézett az ablakon, látta a kerteket, s köztük a családi házakat is. Aztán jöttek a kotrógépek, kanalaikkal forgácsokra zúzták a fákat, éppen cseresznyeéréskor, s a kotrógépek után a földgyalukat vontatták oda. A házak eltűntek. Ezután visszatértek a kotrógépek, s mikor a teherautók elszálították a hulladék fát a levelekkel és a cseresznyével, valamint a romokat a képekkel és a tapétákkal együtt, semmi sem maradt. A kertje mögött egy kisebb park húzódott. Ha a túlsó oldalról is megközelíti a lakótelep, azt is eltapossa és a szemétbe fojtja. Hisztéria, pánik és dühroham tört ki rajta... — pedig Irena bármely pillanatban felhívhatja.
